Közösülés a boncasztalon

Az interjú első részét ITT olvashatjátok el!

A popkultúra is változik, egyre keményebbek a szövegek, de ti egy lépéssel továbbmentek szókimondásban...

Á.: Erre még nem gondoltam, de igaz. Ugyanakkor a popkultúra csináljon, amit akar, engem ez nem érdekel. A szövegeknek kifejezetten számomra van jelentőségük. Ugyancsak az „én”-hez térünk vissza, annak épüléséhez és fontosságához. Ki az életben az első? Én. Mert ha családapaként nem vagyok rendben, akkor nem tudom felelősségteljesen vagy kötelességtudóan elvégezni a munkámat, ami a családomat szolgálja. Én legyek rendben. És a VÉNA ugyanilyen. Önmagába visszatérő entitás. Ugyanakkor a dalok elkezdenek önálló életet élni. Nem tudjuk őket irányítás alatt tartani, és nem is kell megmondani az embereknek, miről szólnak. Mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné. Ha nagyon nagy faszságokat mondanak, akkor természetesen szólok.

V.: Egyébként mondtak már olyat, ami marhára nem tartozik a VÉNA zászlaja alá. Ez egyáltalán nem zavar. De ugyancsak érdekes hallani olyat, ami egyáltalán nincs benne az üzenetben. Nem akarok konkrétat mondani...

Á.: Én szeretnék. Mert szerintem fontos. Amikor legutóbb volt a Pride Magyarországon, aznap felléptünk a Gólyában. Nálunk a megjelenés esztétikáját szolgálja a vörös, lila, kék megvilágítás, mint a vér, az artériák színei, de valakinek ez a biszexualitást jelenti. Az egyik barátunk megosztotta a saját Facebook-idővonalán, hogy „A VÉNA is biszexuális színekben van”. Nem vagyok homofób, felőlem mindenki azzal baszik, akivel akar. Ugyanakkor a zenekar nem akar odaállni semmiféle eszme, gondolkodásmód vagy ideológia mellé. Nincs politikai cél, nem ez a zenekar dolga. Szerintem az eszmék egyébként is korlátozzák a gondolkodást, én pedig minél jobban próbálom felszabadítani a tudatom.

V.: Nos, ez a barátunk mindenben biszexualitást lát, egy black metál koncerten is, a Pride éppen forró téma volt akkor. Szerintem nem úgy osztotta meg, hogy ez a zenekarnak az üzenete, nekem jópofa volt, és eszembe sem jutott ez a dolog. Másrészt egy másik barátunk, aki látta a koncertről szóló videót, szintén ezt látta benne. Végül Árpi szólt neki, levette az idővonaláról, és nem is alakult ki ebből semmilyen konfliktus.

Á.: Szerintem fontos ezekre a dolgokra figyelni, hogy hova állsz. Bevallom, voltak olyan fellépéseink, amelyeket nem biztos, hogy el kellett volna vállalni. Nem azért, mert valaki ilyen vagy olyan zenét játszik, hanem mert vannak csoportok, amelyekhez nem akarok tartozni, olyan szinten sem, hogy együtt lépünk fel. Fesztiválon sokan vagytok különböző fellépőkkel, ez oké, de amikor van egy háromzenekaros koncert egy este, arra nyugodtan lehet azt mondani, hogy köszi, de nem. Volt is ilyen. Belehallgattam mindkét zenekarba, nagyon nem az volt, amit mi képviselünk, és nemet mondtam. Akármilyen szigorúan hangzik, ezt fogom csinálni, mert szerintem ez a helyes. Nem kell mindenhol ott lenni. Nem az méri le egy művészeti alkotást, hogy hányan nézik.

V.: A mindenki zászlaja alá beálláshoz tartozik egy félreértelmezés is velünk kapcsolatban. Néhányan összekötöttek bennünket a girl powerrel, gondolom, amiatt, mert az énekes személye nő, viszont soha nem akartam ebbe a csoportba tartozni. De nem baj, ha valaki ezért hallgatja, ezt látja benne, erősíti önmagában, ha ez adja meg neki, hogy emancipált nőnek érezze magát, az szuper. Ez megint tőlünk függetlenül zajlik, de nem rossz dolog, mint egy gyilkosság.

Á.: A girl powerhöz csak annyit, hogy rólam tudni kell: a nőket tartom uralkodó entitásnak a földön, a férfiakat pedig rabszolgafajnak. Szerintem, ha valaki ezt girl powerként értelmezte, lehet, pont rátévedt arra az ösvényre, amin keresztül belém láthat.

Jelenleg két minialbumotok van egységes hangzással. Gondolkodtatok azon, hogy bővítitek a zenekart, frissítitek a hangzást más hangszerekkel?

Á.: Van egy hangszerépítő barátom, Mészáros Márk, aki az Ugató Kutyák nevű zenekar falkavezére volt, és lehetőségem volt együtt zenélni vele. Mindenféle szokatlan hangszert készít, és már említettem neki, hogy jó lenne, ha a következő felvételen egy-két hangszert ő is megszólaltatna. Aztán, ha mondjuk élőben is megvalósulhatna ez, az jó lenne, de ezek általában nehezen szállítható hangszerek.

V.: Az élő dob adná magát, viszont a dobgép egészen máshová helyezi a hangsúlyt a zenében. A dobgép steril hangulata fontos a hangzásunk szempontjából, de el tudom képzelni, hogy egyszer egy ütőssel is fellépünk. Ez a helyzet a basszusgitárossal is, mert hozzá tud adni a hangzáshoz, személyével színesíti a produkciót, de azért nem agyalunk sokat ezen. A szaxofon viszont mostanában eszembe jut, kipróbálnám a zenénkben.

Á.: Ami az ötleteket illeti, már felvetettem Sárának, mi lenne, ha cigány átkot szórna a színpadról, mondjuk a vérmágiával kapcsolatban. Szerintem bele lehetne illeszteni a VÉNA koncepciójába, viszont ez cigány nyelven lenne hiteles.

V.: Egyelőre nem állt össze a fejemben a kép, hogyan mennék oda egy cigány asszonyhoz megkérni, hogy „Hé, szia, tudnál nekem pár jó kis cigány átkot tanítani, amivel jól megszórom majd a közönségünket?”

Januárban jelent meg a Léleksebészet című anyagotok. Miben különbözik ez a bemutatkozó Csont | Hús | Vér nevű kiadványtól? Éreztek előrelépést, találtatok új célokat?

V.: Az első album nagyon zsigeri volt, ezúttal tudatosabban építettük fel a dalok szerkezetét. Törekedtünk arra, hogy a szövegek törése ne hagyományos 4/4-es mintát kövessen, így a mondatok utolsó szava a következő sor elejére került. Ha a két kiadványt meghallgatod egymás után, akkor az előzőből természetesen következik az új anyag.

Á.: Aki figyelmesen hallgatja, az felfedezhet benne újdonságokat, olyan zenei utalásokat, amik korábban nem voltak. Hangkohászatot végzünk, ötvözünk, mert a koncepció, amivel dolgozunk, magában foglalja a változást. Egyébként inkább a zenét szeretem, nem a stílust, emiatt sok mindenből táplálkozom. Például tudatosan sok Jimi Hendrix-számot hallgattam, mielőtt a Csókvarrás szólóját megírtam, hogy jobban ráérezzek a nyújtásokra gitáron. Újabban megint a zajos gitárgerjesztésekkel kísérletezek, egyébként pedig végtelennek látom a lehetőségeket magunk előtt ilyen szempontból.

Mennyire tudtátok befolyásolni a stúdiós folyamatokat?

Á.: Maximálisan. Rengeteget ültünk Vitéz Gergővel (Padkarosda, Süllyedő Világ, The Keeymen, THe pUnch) a stúdióban, különféle keveréseket hallgatva. Azt megtanultam, hogy soha nem szabad ráhagyni a hangmérnökre, mert ő nem tudhatja, hogy mit akarunk. Sok új ötlet született a vételezési folyamatok közepette is, ami egy plusz spontán varázst adott az anyagnak.

V.: A Léleksebészet énekét ott találtuk ki. Ezt a dalt korábban máshogyan adtam elő a koncerteken. Küzdöttem is vele alaposan – szinte mondatonként. Ilyen probléma a kezdetektől volt, mivel a szövegeket Árpi írja, és nekem ezeket nagyon nehéz volt elénekelni. Az első kiadvány felvételekor is kiborultam, mert számomra antiénekelhetők voltak a dalszövegek. Nem arról van szó, hogy tartalmilag nem tudtam átélni, hanem a szavakról, hogyan énekeljem ki őket úgy, hogy ne azt érezzem, ezek csak el vannak mondva.

Á.: Oké, néha rá kellett vezetnem Sárát arra, mit keresek a hangjában, és melyik „állatot” akarom előhívni. Mindezt ő valósítja meg, és a színpadon is sokkal több dolga van, mert egyszerre kell zenésznek és színésznek lennie. Ő kezeli az alapokat és a szintetizátorokat, valamint énekel.

Volt-e egyéb kihívás is, mondjuk a hangzás szempontjából?

V.: Nehéz megtalálni egy aranymetszést a rideg hangzású techno és a rock között. Emiatt nem volt könnyű úgy kialakítani a gitár hangzását, hogy egyszerre olvadjon bele a zenébe és ki is emelkedjen belőle. A hangzást a koncertek előtt szinte az alapjaitól kell felépíteni, mert Árpi gitárja mindig „visszavadul”, aztán be kell törnie a hangmestereknek, akiknek gyakran fejfájást okozunk.

Aktív részesei vagytok a budapesti klubéletnek, ugyanakkor megkérdezném, milyen lehetőséget láttok magatoknak ezen felül? Van több út előttetek? Magyarországon népszerűek a különféle zenekart támogató pályázati rendszerek, zeneipari menedzserből is van bőven...

V.: Részemről nem pályáznék ezzel a formációval, és a menedzser gondolata is idegen. Esetleg akkor tudom elképzelni, ha már nagyon szükséges, mert annyi felkérésünk van, hogy nem tudunk a háttérmunkával foglalkozni. Ezt nem tudom magunkról elmondani, de még a lehetőségre is fura gondolni. Meg amúgy beszéltünk már ilyen dolgokról, és eldöntöttük: mindezt magunknak szeretnénk megoldani.

Előnyben részesítitek a rendszeren kívül maradást?

Á.: Számomra a VÉNA művészeti csatorna, a művészetnek pedig semmi köze az anyagiakhoz, ezzel együtt a menedzserekhez. Ha nem tudod ezeket saját erőből megoldani, akkor nincs ott keresnivalód. Ahogyan nem kell más segítsége a reggeli rántottám elkészítéséhez, ugyanúgy az sem hiányzik, hogy helyettem döntsenek esztétikai dolgokról: mi legyen a színpadon, vagy mi ne. Elvből elítélem a menedzser szerepét, aki azon szedi meg magát, hogy ki milyen szellemi terméket állít elő. Van otthon egy vérbankunk, ebbe gyűjtjük a zenekari pénzt, és rendezzük a dolgainkat. Nem kell nagy összegekre gondolni, és nem is az a cél, mi még a vendéglistát is szűkítjük, mert nem akarunk a klub rovására zenélni. Akit annyira érdekel a fellépésünk, oldja meg, mert ha akarja, akkor tudja. Tehát nem hiszek ebben az egész ipari jellegben, mert ha akarod, megoldod. A KORIDOR is volt Amerikában, a Kábelok is csinált Európa-turnét nulla pénzből. Akkor minek a menedzser?

V.: Semmi szükség arra, hogy valaki csak elrendezzen helyettünk koncerteket, amelyeken nem is érdekeljük a közönséget, és az sem minket. Szerintem minden hónapban többször is fel tudnánk lépni Budapesten, de az sem cél, hogy csak úgy kitöltsük az időnket.

Mennyire követitek az aktuális zenei színteret? Gondolok akár a magyarországira vagy a nemzetközire...

V.: Nagyon telítettnek érzem, ez, gondolom, annak is köszönhető, hogy felvételeket is sokkal egyszerűbb létrehozni, mint régen. Sokkal több előadó van ennek köszönhetően, és sajnos már kedvem sincs olykor meghallgatni valamit. Jóllakottnak érzem magam, és tudom, nem is vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Nekem az meglepő, mikor látom, hogy valakinek van türelme követni az újabb együtteseket. Molnár Dorinával Atomic Age név alatt időnként lemezlovasok vagyunk valamelyik klubban. Ő kifejezetten ismeretlen és régebbi zenéket enged, ebből felderítem én is, mi az, ami nekem tetszik. Újakat is felfedezünk ilyen alkalmakra. Mindig van valami, ami magával ragad, és érdekes, hogy párat ezek közül eleve a címkék miatt nem hallgattam meg, mert sokszor előrevetítik az ezerszer hallottat, de volt olyan, ami magával húzott. Aztán amikor láttam, hogy a zenekar jön Budapestre, rohantam a koncertre… és végiguntam. Miért? Mert nem volt színpadi jelenlét, karaokéra hasonlított. Néhány ilyen tapasztalat után én is nehezebben motiválódom, de ez nem azt jelenti, hogy elutasítok mindent, ami új, ráadásul olykor eszembe jut, hogy lemaradok valamiről az előítéleteim miatt.

Á.: Miközben arról beszélünk, hogy untatnak az újabb bandák, érdemes megemlíteni, hogy nem emlékszem, mikor olvastam legutóbb lehúzó kritikát zenekarról: bármilyenről! Mindenhol mindenki isteníti a másikat, nekem ez nem tetszik. A Siouxsie and the Banshees, a Birthday Party vagy a Magazine is azért vált legendássá, mert jó témáik voltak, érdekelte őket a hangszerük, mertek új dolgokhoz nyúlni, miközben rengeteg szar zenekar volt körülöttük, amelyek nyomtalanul eltűntek. Én azt látom a darkszíntéren, hogy mindenki isteníti a másikat, még az utolsó mohikánt is.

Hogyan látjátok a budapesti színteret?

Á.: Az érdeklődésemnek megfelelően két részre osztanám: a gothicra és a punkra. Habár korábban több, újabban kevesebb megmozdulást követek a punkközegben, azt látom, sokan egymás kópiái, de felfedezek magamnak bandákat, mint a Das Lator, a Láz, a Messer vagy a Vér, ami amúgy meg death metál. Több zenekarnak, amelyekkel beszélgettem, szívesen elmondtam, mi az, amit kedvelek vagy hiányolok belőlük. Valakikkel normálisan lehet erről beszélni. Volt olyan banda, amelynek elmondtam, hogy jó lenne, amit csinálnak, de nagyon komolytalan a megjelenésük. Az egymásra vigyorgás a színpadon elveszi a fellépés erejét. T. Balival (Temesvári Balázs, I.O.N.) nagyon sokszor átbeszéltük: nem mindegy, hogyan állsz ki a színpadra, milyen lelkiállapotban, milyen arculattal. Az egésznek úgy van értelme, hogy egyben van az, amit a színpadon látok, ha együtt élsz a szöveggel. De ha azt énekled odafönt, hogy milyen kurva jó az élet, de úgy állsz ott, mint egy darab fasz, akkor fura az egész. A budapesti gothicszcéna számomra rettenetesen unalmassá vált. Úgy látom, a smink és a megjelenés jobban érdekli a szubkultúra tagjait, mint egy jól megszerkesztett művészeti alkotás. Nem érzek technikai felkészültséget, mögöttes elképzeléseket, elveket, amelyek szerint létrehoznak egy számot, mint mondjuk a punkszcénában, amelyben gyakran látok ügyes hangszereseket. Mivel én is zenélek, nézem, ki mit játszik és hogyan viselkedik a színpadon, ebből én is több energiát tudok magamba szívni, ami ösztönözhet. Szeretném, de a gothicszíntértől ezt már nem kapom meg, csak a rongyrázást, mert nem érzek benne célt. Az, hogy egyesek a harisnyakötős lányokról leimádkozzák a bugyit, mert kapuzárási pánikban szenvednek, az nekem kevés. Imádnám, ha lenne egy gothiczenekar, amire azt mondom: hú, ez kurva jó, odabasz – de nincs. Emiatt el is idegenedtem ettől a közegtől. Kivétel a Black Nail Cabaret. Emkét és Krisztiánt személyesen is ismerem, Emkével többször is beszélgettem, habár szoros barátság nincs köztünk. Két érett gondolkodású és felnőtt ember művészeti kivetülése a Black Nail. Magas szinten teszik, amit tesznek, és ezt elismerem. Egyébként punkot sem hallgatok otthon, most épp dark-/doom-/jazzhullámot élünk Sárával.

Magyarországról viszonylag könnyű eljutni Európán belül bárhová. Nemzetközi koncertek terén vannak terveitek, egyáltalán ilyen vágyatok?

V.: Nagyon elmennék külföldre fellépni, mert egyrészt nekem nincs ilyen élményem, másrészt az első sorokban nem a szokásos arcokat látnánk, hanem teljesen újakat, akik előtt megmérettetnénk magunkat. Örülök az itthoni közönségnek, és mindig élmény találkozni az ismerősökkel, de biztos van elfogultság részükről. Külföldön nem a személyünk miatt jönnének, hanem a zene miatt. Szóval nagyon várom az ilyen alkalmat. Egyébként lesz ilyen, és menedzser nélkül, DIY-alapon sikerült is leszerveznem koncerteket régi ismerősökön keresztül. Az egyik előadás hamarosan Svédországban lesz, aztán Lengyelországban lépünk fel júniusban.

Á.: Egyébként az is tény, hogy egyelőre hét dalunk van, bő félóra műsoridővel. Nem akarom én sem mindig ugyanazt lejátszani az itthoni közönségnek. Nagyon megválogatjuk, mikor lépünk fel itthon, mert fontosabb lenne a dalírásra koncentrálni. A külföldi fellépéssel más a helyzet, mert ott ugye még nem unhattak ránk, de ha fel is lépünk itthon, inkább vidékre koncentrálunk. Vannak sokan, 15–20 évesek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a fővárosba utazzanak, emiatt is fontos vidékre figyelni. Hamarosan megyünk Székesfehérvárra, de ott van Pécs, Komló, Kecskemét, Debrecen, na és Szeged, ahonnan kurva sok jó zene érkezik. Tehát van hova menni, ugyanakkor nem vagyok az a fajta személy, aki imádja tukmálni a zenekarát mindenhová.

A zenekarral egyelőre nem léptetek fel, de tudomásom szerint jártatok már Vajdaságban. Van valamiféle emléketek erről?

V.: Újvidéken először a The Cure koncert miatt jártunk az EXIT fesztiválon, és jó élmény volt, habár a tömegtől megőrültünk. Ezt követően a koronavírus-időszakban a To Be Punk fesztiválon lépett fel a Süllyedő Világ, és én is kísértem a zenekart. Nagyon tetszett a város és az ottani vendégszeretet, de nem éreztem úgy, hogy elég időnk volt felfedezni mindent. Várjuk a meghívást…

Á.: Többször is felléptem balkáni országokban. Az ottani szervezők mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat, épp csak nem kaptunk vörös szőnyeget magunk elé. Az egy külön élmény, amikor magyar hangokat hallasz idegen országban. Egyébként is imádom az anyanyelvemet, sőt meglehetősen érzékeny vagyok a magyar nyelvezetre, nekem ez fontos. Jólesik, amikor magyarul szólítanak meg az elszakított vidékeken vagy távoli külföldön. Ennek mindig nagyon tudok örülni, és megtisztelőnek érzem, mikor eljönnek a koncertünkre.

Mennyire tudtok hosszú távra látni? Ezt csináljátok még harminc évig?

V.: Szerintem ez nem olyan projekt, ami megszűnik, aztán meg nagy reunionnal öleljük keblünkre az embereket ötven év múlva. Ez véges valami. Ez a zenekar majdani „feloszlásáról” az első hivatalos hír. Engem lenyűgöz például King Dude, aki szintén bezárta az ajtókat pár zseniális lemez után. Ha akarta volna folytatni, akkor szerintem a Barba Negrát is meg tudná tölteni, de ő kiírta magát, befejeződött egy periódus, és nem erőltette tovább (az interjú elkészülte után jött a meglepő hír, hogy King Dude ismét koncertezik – a szerk.).

Á.: Nem akarom ezt életem végéig csinálni, a VÉNA számomra terápiajellegű összművészeti projekt. Azért mondom, hogy összművészeti, mert régi álmom, hogy megjelenjen egy füzet a verseimmel, rajzaimmal, és közben a zene adja a hátteret ehhez. Ez művészeti periódus, aminek van eleje és lesz vége. Életem végéig nem akarok emberi kapcsolatokat boncolgatni.

(Vége)