Karikatúra: a képzőművészet és a sajtó szeretett mostohagyereke

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. PUBLICISZTIKA, 2. HELY

Interjú Szalai Attilával

„A jó humor, az éles szatíra, vagy a vitriolos karikatúra mindig könnyeket csal a szemünkbe, akárcsak az élet, mely néha kész röhej.”

Léphaft Pál (Szalai Attila: Sport, Művészet, és Rock&Roll című könyvének előszavából, 2016)

Az embernek mindig is lételeme volt a nevetés, hiszen ez nemcsak a lelki könnyedséget hozza, hanem lehetőséget ad arra is, hogy rávilágítsunk a világ furcsaságaira, hibáira. A karikatúra műfaja épp ezt a célt szolgálja: éles szemmel, egy-egy túlzó vonással képes egy egész társadalmi jelenséget vagy személyt kifigurázni, miközben megőrzi az iróniát és a humort. A műfaj egyik legnagyobb vajdasági mestere Szalai Attila, akinek rajzai nemcsak a világ másik felére, hanem még az űrbe is eljutottak. A karikatúrák mögötti művészetről, a társadalmi üzenetről és a nevetés határvonalának felfedezéséről kérdeztem, hogy bepillantást nyerjek abba a kreatív világba, ahol a vonal és a szín egyaránt képes változást és humort generálni.

A korábban megjelent interjúiból arról olvashattunk, hogy a karikatúra iránti érdeklődése még az óvodából ered, ugyanis az óvodástársai miatt sarokba állították, és ekkor kezdett el a falra vicces kis rajzokat firkálni róluk. Miért pont a fricskát választotta?

– Valószínű, hogy az akkori énemben lehetett egyfajta düh az ovistársaim felé, hogy ha ők kinevettek engem, akkor én fricskázok egyet rajtuk. Rosszul esett, hogy odarakták nekem az ő zsíros kenyerüket is, ami nem is volt olyan jó. Ráadásul egyet egy szép frizbis mozdulattal becsúsztattak a szekrény alá. Igazságtalanságnak éreztem, hogy az óvónő nem vette figyelembe az én véleményemet, persze végül is miért hallgatott volna rám, amikor a többiek mind egyértelműen azt hangoztatták, hogy a sajátomat dobtam be. Ez a kis méreg jöhetett ki belőlem, amikor a fricskát választottam.

Már jó ideje benne van a szakmában – pontosan harminc éve – a rutin változtat-e a látásmódján?

– Biztosan. Kezdetben teljesen másképpen rajzoltam, másképp figyeltem meg az alanyokat, helyzeteket, és így szép íve alakult ki a munkásságomnak. Még mindig nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok, mert természetesen szeretnék fejlődni, de úgy gondolom, hogy a vonalak és képek kitöltöttsége egyre jobb. Az elején nem láttam meg minden részletet, lehet, hogy akkor csak az egy-két nevetséges, kiugró vonást rajzoltam meg. Később mégiscsak úgy éreztem, hogy például a háttér is lehet igényesebb.

Tanulható vagy veleszületett készségnek tartja azt, hogy valaki tudjon karikatúrát rajzolni?

– Azt hiszem, hogy velünk született. Jártam rajzszakkörökre, voltam művésztáborokban, de az teljesen más világ, mert valójában akik ott vannak, azok már erre a pályára készülnek, profik, akadnak dolgok, amiket kötelező tudniuk. Úgy érzem, hogy az én autodidakta tudásom egy kicsit megzabolázhatatlan, karikaturista vagyok, ez a látásmódom. Mindig megemlítem, hogy édesanyámtól örököltem a készséget, nagyon szépen rajzolt, régi képeslapokon lévő csendéleteket, tájképeket másolt másfél méteres vászonra. Lehet, hogy ezt is örökölhettem, mert valójában egy portrénál én is valamiféle visszarajzolást készítek, tehát semmi különöset, csak azt amit látok, egy kicsit görbe vonalakkal adom vissza.

Az effajta karikaturista látásmód kivetül-e a mindennapokra?

– Volt időszak, amikor nagyon figyeltem erre. Úgy szedtem össze a témákat is, ha valamit nem rajzolok meg azonnal, akkor elviszi az idő és elveszik. Viszont az élet annyi dolgot hoz nap mint nap, hogy nem kell aggódni, téma mindig akad. Amikor van munka, muszáj koncentrálni, olyankor leül az ember és dolgozik. Most már rutinosabb vagyok, bízom abban, hogy amikor leülök az asztalhoz, jön az ihlet.

Szó volt már a rutinról és tapasztalatról. A karikaturista is elfáradhat?

– Akadnak hullámvölgyek, és olyan is, hogy jön egy pillanat, amikor az ember elgondolkodik az éveken, belegondol, hány ezer darabot rajzolt már meg, és kicsit megelégszik vele. Talán az a legrosszabb, ha ezáltal belenyugszik a helyzetébe, mert ilyenkor nincs hajtóerő. Pár évvel ezelőtt csak portréból száz darabot rajzoltam meg egy év alatt. Nem kis skicceket, hanem olyanokat, amiket ki is állítottak, A3-as és A4-es méretben. Miután megrajzoltam a százvalahány portrét, kicsit besokalltam. Lehetetlen annyi arcot átdolgozni a fejünkben. Ráadásul minden alkotásnak jónak kell lennie, nem lehet őket összecsapni. Ilyenkor muszáj találni egy fordulópontot, amikor lerázza magáról az ember a fáradtságot. Szerintem egy művésznek a haláláig kell alkotnia. Olyan nincs, hogy abbahagyja. Ha az ember talentumot kap a Jóistentől, akkor azt nem lehet azzal a kifogással sutba dobni, hogy elfáradt.

Mindenkiről lehet karikatúrát készíteni? Mitől függ, hogy valaki jó vagy kevésbé jó alany?

– Mindenkiről lehet karikatúrát rajzolni, a szép hölgyekről és a gyerekekről viszont nagyon nehéz, de ha valaki képes róluk jó karikatúrát készíteni, akkor azt mondom, hogy az illető vérprofi. Felmerülnek ilyenkor olyan érzelmi szempontok, miszerint egy hölgyet vagy gyereket nem nagyon illik kifigurázni. A karikatúra az ősidőkben is egy gúnyrajz volt, viszont úgy gondolom, hogy egy bizonyos határig mégis illik ezt művelni. A hiányosságokra finoman kell utalni. Mindig könnyebb olyan alanyokat megrajzolni, akik olyan jellegzetességekkel rendelkeznek, amiken lehet élcelődni. Viszont ezeket a dolgokat is finoman kell kiemelni, mert a rajzművészetnek nem az a lényege, hogy bántó legyen. Valamiféle kordában kell tartani a hatást. Szerencsésnek gondolom magam, mert azokra az emberekre, akiket szeretek megrajzolni, mind felnézek és távol áll tőlem, hogy gúnyoljam őket. Abban az esetben pedig, ha portrét rendelnek, vigyáz az ember.

Nagyon sok közéleti személyt, hírességet megrajzolt. Kit könnyebb, a hírességeket, akikről csak vizuális információk állnak a rendelkezésére, vagy inkább ismerőst, barátot, akit már jó ideje ismer?

– Legnehezebb a megrendelt rajzokat elkészíteni, mert ilyenkor egyáltalán nem ismerem az illetőt, csak a képek alapján dolgozom, amiket kaptam róla. Néha egy kicsit utána tudok nézni az alanynak, például megtudom, mivel foglalkozik, és ezzel alkotok magamban egy képet róla. Egy ismert személyről, akit nap mint nap látok a tévében, színpadon, filmben, vagy akinek hallgatom a zenéjét, sokkal könnyebb karikatúrát készíteni, mert érzelmileg is kötődök hozzá. A legkönnyebben pedig a barátaimat, kollégáimat tudom megrajzolni, akikkel mindennap egy légtérben vagyok. Egy kivétel van: a feleségem. Fiatalkoromban amelyik barátnőmet lerajzoltam, azzal többet nem beszéltünk, úgyhogy ilyen tekintetben babonás vagyok.

Korábbi interjúiban már nyilatkozta, hogy a karikatúra amolyan mostohagyereknek számít a képzőművészetben, nem teljes értékű műfaj a szakmában. Véleménye szerint van esély a változásra?

– Minden művészetnek megvan a saját helye a világon. A karikatúrával is lehet a magasságba törni. Nem kell messzire menni, ott van Walt Disney, ő is karikaturista volt, vagy itt a képregény, ami számomra felér egy világszenzációval, mert ezen nőttem fel, innen ered ez az óriási szerelmem is a karikatúra iránt. De jobb megítélése a művészet világban nem lesz, mert a helye az újságban van. Habár valóban kicsit kettős a helyzete, hiszen nem is újságírói műfaj, de nem is képzőművészeti. Mindkettő egyszerre, és egyik sem, mert az újságírók véleménye is megoszlik róla: vagy szeretik vagy nem, viszont a megfestett csendéletektől is távol áll. Az, ami a karikatúrát különlegessé teszi, az az általa közvetített üzenet. Egy kritikai karikatúra üzenete mindig sokkal nagyobb a művészeti értékénél. Ahogy egy kínai mondás is tartja: egy rajz többet ér ezer szónál.

Vitathatatlan, hogy a karikatúrához is kell művészi érték. Gondolt már arra, hogy más irányzatokkal is próbálkozzon?

– Voltak próbálkozásaim még a karikatúra előtt, akkor kisebb alkotásokat, grafikákat készítettem, amiken városrészletek, épületek szerepeltek. A csendéletek, tájképek távol állnak tőlem. Habár lehetséges lenne egy kicsit próbálkozni ezekben a műfajokban is, úgy érzem, hogy sok idő kellene, hogy magam alá tudjam gyűrni ezeket, és elérjek egy olyan szintet, amivel elégedett lehetek. Megesett már, hogy azzal jöttem haza egy művésztáborból, hogy megfogadtam, többé nem veszek ceruzát a kezembe, mert teljesen leesett az állam a fiatal alkotók munkái láttán. Viszont az évek során az ember megtanulja és elfogadja a helyét. Próbálkozni mindig lehet, szoktam, és fogok is, azonban valamilyen úton-módon minden alkalommal visszakanyarodom a karikatúrához.

Megfér-e egymás mellett egy karikatúra meg a portré?

– Őszintén szólva, nem hiszem. Egy portré igazi zsenialitást igényel. A karikatúra viszont egy kissé lecsupaszított, pár vonalból álló rajz. Azonban az a fantasztikus benne, hogy bebizonyíthatod vele, te néhány vonalat és kevés színt alkalmazva is felismerhető rajzot tudsz létrehozni, ezzel elismerést váltva ki a szemlélőből. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy egy komoly portré az igazi csúcs.

A karikatúráit külföldön is kiállították. Beszélhetünk nemzetközi sikeréről?

– Túlzás az állítani, hogy nemzetközi sikerre tettem szert. Valóban állítottam már ki egy-két helyen Szerbián kívül, azonban én Magyarországot, Erdélyt és Szarajevót nem tartom nemzetközi sikernek. Viszont az internet és a digitális korszak hozta meg azt a lehetőséget, hogy a munkáim egyre több helyre eljuthassanak. Régen tiszta őrület volt a postázás, most meg egyszerűen lehet rajzokat küldeni, több helyen próbálkozni, kopogtatni. Emellett itt vannak még a közösségi média nyújtotta lehetőségek, ahol még egyszerűbben lehet egy-egy alkotást eljuttatni a címzetthez. Így figyelt fel egy manchesteri meg egy dubai újság is a munkáimra, továbbá egy-két zenész is megosztotta már a róluk rajzolt portréimat. Sikerélmény, amikor egy olyan művész oldalán tűnik fel a munkám, aki nem szokott dicsekedni ilyenekkel. Számomra örök siker marad, amikor Prince megosztott egy rajzot, amit a Sydney-i koncertje alapján készítettem.

Meg lehet szokni ezt a fajta sikerélményt?

– Nem tulajdonítok ennek különösebben nagy hangsúlyt. Jó érzés, de megyünk tovább. Nekem untig elég, ha egy olimpiai sportoló elújságolja, hogy a rajzom a szülei nappalijában van kirakva vagy például Karácsony Jamesnek, az LGT gitárosának készített rajzom sokáig a nappalijában, a zongora felett állt. Ez az érzés nekem mindent felülír. Úgy gondolom, ennél nagyobb elismerés nincs. Nem lehet megszokni, azért rajzolja az ember, hogy minél több ilyen élményt szerezhessen.

Karikaturistaként mit tanácsolna a fiatal, pályakezdő művészeknek?

– Elsősorban azt, hogy minél többet rajzoljanak. Mindennek az alapja a rengeteg rajzolás és megfigyelés. Ha belegondolok, már gyerekként is bújtam a képregényeket, és abból másoltam át azt, ami tetszett. Talán, ha lett volna egy kis támogatás is, valaki aki biztat, akkor komplexebb munkák születnek. Másodsorban pedig mindenkinek magában kell megtalálnia a különlegességet, hiszen mindenki egy különálló személy, aki egyedien gondolkodik. Szerencsére ma már könnyebben elérhetők a publikálás lehetőségei, így bátran lehet próbálkozni. Egy karikaturistának el kell jutni harmincvalahány évig, hogy megtanuljon jó karikatúrát rajzolni, legyen tapasztalata, és valamiféle véleménye is a környező világról, amit bele tud foglalni a munkáiba.