Romantikus a természet csendje

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. PUBLICISZTIKA, 1. HELY

Interjú Bata Feri bácsival, az utolsó kishegyesi pásztorral

Kishegyes egyik dűlőútján, a Telecskai-dombok lába és a Krivaja folyó találkozásánál összeér a valamikori tanyavilág hagyatéka és a modern kor. Errefelé terül el Bata Feri bácsi rezidenciája, a Bata-szállás is – ez az utolsó olyan tanya errefelé, ahol még élet, mozgás van. Bata Feri bácsit mindenki ismeri. Jókedvű, beszédes és szerény emberről, a kishegyesi tanyavilág szülöttjéről beszélünk. Kishegyesen legfőképpen a juhpásztorkodásról ismert, hisz ő ennek a szakmának az utolsó igazi képviselője ezen a vidéken. Feri bácsi 86 éves, megjelenése, mozgása kirobbanó energiájáról és irigylésre méltó egészségéről tesz tanúbizonyságot. 30 birka és legalább egy tucatnyi baromfi büszke tulajdonosa, a nyáj legeltetésében pedig Pajtás nevű kutyája van a segítségére. Állítása szerint nélküle nem működne a juhászmunka. Gyerekkora óta Kishegyesen él, a falu egyik legidősebb és legbölcsebb emberének számít. Pontosan ezért kerestem fel őt: érdekelt, hogy mi a hosszú élet titka és Feri bácsi motivációjának forrása, de a juhászkodás rejtelmeibe is bepillantást szerettem volna nyerni.
 

Feri bácsi, mi újság magával mostanában? Hogy van?

– Jelenleg leszerelőben vagyok a birkákkal: pár éve elkezdtem árulni a nyájat, de sajnos nem sikerült őket eladni egyben, régebben több jószágom volt, mint most, voltak vagy kilencvenen. Mára azért már jó sokat eladtam belőlük, jelenleg harminc birkát számlál a nyájam. A fiasok itt vannak bent az ólban, a többi kint a karámban. Mivel a feleségem, Joli néni mostanában beteg, többet kell a faluban lennem, viszont nagyon szeretek itt kint a tanyán, szeretem a természetet, a juhpásztorkodást. Kevesebb jószággal akarok majd foglalkozni. Tudod fiam, gyengülök, a faluban is többet akarok lenni, istápolni kell a nejemet, ott is szükség van rám. A múlt vasárnap éppen a tanya felé tartottam biciklivel, mit ad Isten, megállítottak a rendőrök. Meg akartak fújatni, mondtam nekik, hogy a 86. évemet taposom, de még sosem kellett fújnom. Erre rögtön megkérdezték, hogy iszok-e. Persze – feleltem rá őszintén, és elmeséltem nekik, hogy amikor tíz éve utoljára orvosnál voltam, akkor a doktor úr napi 2 dl vörösbor fogyasztását javasolta, amit én azóta becsületesen be is tartok – tettem hozzá. Erre ők rögtön elkérték az igazolványomat, de nem volt nálam, így csak egy fényképet tudtam mutatni róla a telefonomból. Nem akarták elhinni, hogy 1939-ben születtem. Miután megfújattak, kiderült, hogy nincs bennem, majd bocsánatot kértek és elengedtek.
 

A juhpásztorkodással foglalkozó emberek ritkaságszámba mennek manapság. Mióta foglalkozik ezzel? Ha jól tudom, gyerekkora óta szálláson élt. Hogyan alakult így az élete?

– Már ötödikes koromban benne voltam a tanyasi munkákban, segítettem a szüleimnek a teendők elvégzésében, még szőlőt is permeteztem, ha kellett. Annak idején már a szüleim is foglalkoztak birkákkal itt kint a tanyán. Akkoriban a birka volt a leghasznosabb állat az összes közül. Miután megnősültem 1961-ben, apám megkérdezte, hogy kint maradok-e a tanyán, én pedig kint maradtam. Akkoriban a tanyasi parasztság kezdett behúzódni a falu felé. Az volt a divat. Már akkor elkezdtem birkákkal foglalkozni; elhatároztam, hogy majd én is juhpásztor szeretnék lenni. Ezt azóta is tartom: nem hagytam abba egyetlen egyszer sem. 1964-ben kezdtem el és még ma is van 30 birkám. Azért lettem birkás, mert ez kifizetődő szakma volt régebben. Ma már ez nem így van, minden sokkal nehezebb. A legeltetéstől kezdve; az emberek mindent mérgeznek, sok permetszert használnak, nagyon kell vigyázni, hogy hova terelem ki a nyájat. A XXI. század ezt hozta, nehéz a kinti gazdálkodás, nagyon oda kell figyelni mindenre.

Ahogy maga is említette, a XXI. század sok változást hozott, ezek a változások a tanyavilágot is érintették. Mesélne még egy keveset a régi időkről?

– Régebben Újvidéket is megjártam a juhpásztorkodásnak köszönhetően. Ez egy nagyon szép sztori. Ez 1960 után volt, akkoriban nagyon sok juhász foglalkozású ember élt Kishegyesen, én pedig újonc voltam közöttük, harminc birkával. A hegyesi juhpásztoroknak volt egy bandájuk, aminek Sipos Pista bácsi volt a bandavezére, de engem, mint kezdőt, nem akartak bevenni maguk közé. Pedig én nagyon be akartam kerülni a kendergyári legelők miatt. Közeledett a tavasz, a 100 napos legeltető szezon Szent György napjától – akkor van a kihajtás – július hetedikéig, aratásig tart, akkor szokott lenni a hazajövetel. Lényeg, ami lényeg, a hegyesi banda engem sokáig hitegetett, de két hétig hiába várakoztam, nem vettek be. Akkoriban nem így álltak a földek, mint most, ma már sok helyen lehet legeltetni, régebben sokkal kevesebb volt a parlagon hagyott fű. Miután nem vettek be a kishegyesi juhászbandába, szomorú voltam. De ekkor egy vonatút során egy kofától hallottam, hogy egy zsedniki juhász, nevezetesen Gálfi István Újvidékre jár legeltetni, és munkatársat keres maga mellé, vagyis bojtárt. Nem volt mit tennem, el kellett mennem Zsednikre, hogy megkeressem ezt a bizonyos Gálfi urat: megfogtam magam és egy nap hajnalán biciklivel útra keltem. Picit féltem is, mert tudod nekünk birkásoknak vegyes a lelki világunk, van bennünk jó is, meg rossz is, attól függ, hogy melikre vagyunk hajlamosak. Amikor odaértem, az öreg Pista éppen ment be a házba, kis kövér, 106 kilós emberke volt, rendkívül szeretett enni, meg hát tudod, inni talán még jobban. Amikor meglátott engem, elém állt, majd így szólt: „Hát téged édes fiam milyen szél fújt?” Elmeséltem neki, amit hallottam és azt, hogy legelőt keresek, mert van harminc birkám. „Szerencséd fiam, hogy most jöttél, mert két hét múlva indulunk Újvidékre, velünk tarthatsz, de a legelő árának felét ki kell fizetned” – folytatta a mondandóját. Mit ad Isten, nem volt nálam akkor annyi pénz, ezért hazajöttem, elkurrentáltam egy birkát, és meg is lett a pénz a legelőre. Felpattantam a biciklire, és elvittem a dohányt Pista bácsinak, ő akkor is borzasztóan be volt rúgva – de hála Istennek megismert. Ekkor megbeszéltük, hogy mikor és honnan indulunk, aztán pár nap múlva útnak eredtünk az újvidéki legelők felé: a Pista bácsi, a fia meg én. Pista bácsi lusta ember volt, tipikus juhász. Gyorsan összeszokott csapattá váltunk, nagyon szeretett engem az öreg. Nyolc évig töltöttem vele a tavaszi legelőszezont Újvidéken. Később Pista bácsi leszerelt – mint ahogy én is tervezek mostanság – én meg végre legelőt kaptam Hegyesen. Ez volt az én nyolcévnyi vándorlásom.
 

Milyen teendők akadnak a nyáj körül?

– Amikor bejön az ősz, bekészítem a takarmányt. Ameddig a szép idő engedi, addig csak kihajtom a nyájat legeltetni a pusztába, van, hogy egész a Krivaj kanyarig. Hizlalom őket, jó ára van a birka húsának. Régebben fejtük is őket a tejük miatt; tarhót és egyebeket készítettünk belőle. Ma már ezt nem csinálom. A legnagyobb segítségemre a legeltetésben Pajtás ebem van, kutya nélkül mi juhászok abszolút nem bírnánk boldogulni. Pajtás nagyon szófogadó, nem mennék sokra nélküle. A másik fontos segítőeszközöm a botom, erre szoktam támaszkodni legeltetés közben, ezen támaszkodva szemlélem a nyájamat és a pusztát, de ezzel fogom meg a birkák lábát is.
 

A juhpásztorkodás mellett foglalkozik még valamivel?

– Persze, azelőtt még árendás földeket is tartottam, a szüleimmel 14 hold földünk volt, azokat műveltük. Régebben traktorokkal is dolgoztam, nem mostanában volt az sem, hanem még anno, a hetvenes években, szántottunk, vetettünk. Régebben, amikor több volt a munka, voltak bojtáraim is, a bojtár segédet, inast jelent. Ők segítettek legeltetni, fejni, ami éppen munka volt, abban segédkeztek. A kezeim a sok fejéstől tönkrementek mára, anno egy birka szezononként volt, hogy 80-90 liter tejet is adott. A tavaszi szezon például nőnaptól Szent Mihály napjáig tartott.

Milyen nehézségekkel néz szembe? Mennyire győzi ellátni a tanya körüli feladatokat?

– A munkában Fontányi Tivadar van a segítségemre, vele közösen viseljük a tanya gondját. Már hetedik éve van ez így. Néhány napot ő van itt kint, néhányat én, váltogatjuk egymást heti szinten többször is akár. A feladatokat könnyen ellátjuk. Amikor sok birkám volt, akkor számíthattam a bojtárok segítségére, mostanában csak Tivadar segédkezik: legeltet, vizet hord, ő nem bojtár, ő a társam. Egyre nehezebbnek érzem egyedül végezni a munkát, könnyen kifáradok, Tivadar segítsége sokat jelent. Mostanában a legnagyobb nehézséget a hideg jelentette, fázós lettem, fázik a kezem, fázik a lábam, a vérkeringésem már nem olyan, mint régen volt. Gyengülök, viszont a „klikkerem” még a helyén van, a memóriám jó.

Milyen az élet a szálláson, távol a „világ zajától”? Mivel telik egy napja?

– Sok teendő van a tanya körül. Mindennap kijövök otthonról a szállásra biciklivel, ha esik, ha fúj. Ha netán rossz idő van, akkor kint is maradok éjszakára és itt alszok, ellátom magam, sütök tojást, szeretek a természet közelében lenni. Amikor otthonról, a faluból kibiciklizek a pusztába, mindjárt az az első dolgom, hogy a birkákat megnézzem. Megnézem, hogy hogy vannak, esetleg nem ellett-e meg valamelyik. A fiasokat az ólban tartom, a lenti karám melletti legelőn csak néhány van szabadon. Amikor az állatokat elrendezem; megetetem és megitatom, akkor feljövök a házhoz, leülök a fa mellé, felcsapom a rádiót, hallgatom a galambok turbékolását.

Lakni bárhol lehet, élni csak tanyán – tartja a mondás. Az emberek többségének fejében romantikus kép él erről. Mennyire idilli dolog szálláson élni?

– Itt élni, mondhatom, nagyon szép és jó. Csak az az egy nagy baj van, hogy nincs villany itt kint, ha volna, akkor többen élnének tanyán errefelé. A hatvanas években nagyon sűrű tanyavilág volt ezen a vidéken. Gyermekkoromban nagy társaságom volt a környéken, mindig volt kivel iskolába járnom. Szerintem manapság is nagyon vonzó lehetne a tanyasi élet, csak hát ugye hiányzik a villamosság. Annak idején sem volt villany, be kellett járnunk a faluba darálni, ha már ott voltunk, vettünk a piacon petróleumot is. A régi tanyavilágra az összetartás volt a jellemző, mi ezt úgy hívtuk, hogy móvázás, mindig annak segítettünk, akinél valamilyen munka volt, móváztunk. Ez baráti alapon működött, szalmahordás, zsákolás, segítettek egymásnak az emberek – sokan összejöttünk, ha munka volt, összetartás is volt.

Mi a legszebb dolog a tanyasi életben?

– Ahogy az előbb is mondottam, nekem legfőképpen a nyugalom. Amikor kijövök, madarak már csicseregve várnak, röpdösnek, szeretem ezt a csendet, az én kis állományommal itt vígan elvagyok. Romantikus a természet csendje. Nem is szoktam idegeskedni egyáltalán. Viszont azt nem szeretem, amikor a szél idehozza a méreg, a permetszer illatát – az már nem valami jó.

Biztosan minden napra jut valamilyen munka a tanya körül. Ha netán akad szabadideje, akkor mivel foglalkozik?

– Szabadidőmben üldögélni, pihenni szoktam, szeretek kiülni a fához. Ilyenkor pipázok, nézelődök, rádiót hallgatok. Néha meglátogatnak az unokák, dédunokák. Ha az időm kiadja, akkor a faluban ellátogatok a barátaimhoz egy teára, kávéra. Az unokáimat is gyakran látogatom: két unokám és három dédunokám van. Tegnap este színházban is voltam, megnéztem az egyik dédunoka fellépését, ő néptáncos.

Az eddigi válaszai alapján azt gondolom, hogy nincs könnyű helyzetben, ha a teendőit nézzük. Mi adja magának a fő motivációt a mindennapi feladatok, munkák elvégzéséhez?

– Nem vagyok lusta természetű ember, nagy az akaraterőm. Az állatállományt el kell rendezni mindig, nincs mese. A munkákat el kell végezni, a birkák adják a fő motivációt, ők bőgnek, ha éhesek. Általában nem kelek fel korán, ha nem muszáj, 7-8 órakor szoktam ébredni. Ha valami komolyabb feladat van, akkor előbb felkelek, például szállításkor. Nem is kell ébresztőóra, ösztönösen felkelek, amikor kell. A fő motivációt tehát a teendők adják, mindig van mit csinálni, ez egy végtelen folyamat.

Feri bácsi, maga 86 évesen is nagyon jó egészségnek örvend – majd kicsattan. Hogyan fogalmazná meg, mi kirobbanó erejének, és legfőképpen a hosszú életének titka?

– Valójában azt mondanám, hogy a mérték. Mindennel mértékkel kell bánni. Mindent mérsékelten kell csinálni, a munkától kezdve egészen az evésig, ivásig – mindent csak mértékkel. A mozgás is nagyon fontos, én minden egyes nap bebiciklizek a faluból a tanyára, viszont a pihenésnek is megvan a maga ideje. A mai világ már nagyon stresszes, szerintem ez is a mértéktelenség miatt van így, az emberek stresszelnek, rohannak. Azt tudom mondani, hogy én 99 százalékban a tanya miatt vagyok egészséges, itt nyugalom van, a teendők mozgásban tartanak, amikor elvégzem a dolgomat, akkor nyugodt vagyok: kiülök, nézem a récéket, napozok. Szerintem ez a titok.

Végezetül az lenne a kérdésem, hogy mit üzenne a rohanó világ emberének, azaz nekünk?

– Mint ahogy az előző kérdésnél is mondottam, szerintem a mértékletesség a legfontosabb. Az ifjúságnak azt üzenem, hogy mindent szabad, csak mérsékelten kell a dolgokat csinálni és nem szabad rohanni.