: Szénási Eszter
Szénási Eszter

KMV-publicisztika-1. díj-Szénási Eszter

: Szénási Eszter
Szénási Eszter

KMV-publicisztika - 1. díj - Szénási Eszter, Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium

 

Elillanó ragasztószag

„Nem tanulok tovább, inkább választok magamnak valamilyen szakmát.”

Ez az a mondat, amit a mai kor embere szinte egyáltalán nem hallhat. Újból több ezer végzős diák számára elérkezett az érettségi és felvételi időszak. Mindenki nagyon okos lesz, sorra szerezzük az egyetemi diplomákat, igazolásokat továbbképzésekről, tudományos, művészeti és egyéb versenyekről. Nincs ezzel semmi gond, de vajon mi a helyzet a már szinte kihaló félben lévő mesterségekkel? E kérdés kapcsán kerestem fel Pósa Jenőt, Zenta egyik legkiválóbb cipészét.

Egy verőfényes napsütéses, madárcsicsergős szerda délután óvatosan belépek a műhelyébe. Ebben a pillanatban megcsap a ragasztószag, amely mindent áthat, és egyedi hangulatot ad az egész helyiségnek. A fali polcokon kaptafák sorakoznak, nem is kevés, az egyik sarokban pedig egy valóban százéves Singer varrógép díszeleg. Bárhová nézek, mindenütt cipőket látok, régit is, újat is, javításra várót, de kijavítottat is egyaránt. Az asztalon különféle szerszámok, és egy ugyancsak százéves cipőprés, Jenő bácsi elárulta, hogy csupán két példány van belőle Vajdaságban. Ezután egy székre ültet, és belekezdünk a beszélgetésbe.

Hogyan indult be ez a magánvállalkozása?

– Valójában az egészet a sors hozta így. 1972 szeptemberében kerültem a zentai cipőgyárba, ott dolgoztam ’91-ig, majd az év őszén kinyitottam mint privát cipész. Igazából először kádár voltam, de nem ment a hordó, a műanyag edények kiszorították a piacról. Utána kőműveskedtem. A cipészkedés úgy jött, hogy egy idősebb embertől megtudtam, hogy munkásokat keresnek a cipőgyárba. Akkoriban szerveztek szakképesítést a munkásegyetemen, és ott tanultam ki a szakmát – csak ez az egy képzés volt akkor. Azért választottam, mert ez így jött, nem volt más. Dolgoztam a gyárban, később pedig otthon is javítgattam cipőket, és így kialakult a privát cég.

És a kuncsaftok?

Ebben a pillanatban egy vásárló lép be az üzletbe. Jenő bácsi készségesen kiszolgálja. Úgy látszik, pontosan tudja, melyik cipőért jött. Néhány pillanat múlva már vissza is tér hozzám.

– Hol is hagytuk abba?

Épp a kuncsaftokról szerettem volna kérdezni. Mindenki jön? Szegényebb is, gazdagabb is?

– Bizony, sőt, mindenféle nemzet. Van jó néhány kuncsaftom, aki azért hozza el a cipőjét, hogy időben kijavítsam a hibáit, hogy később ne menjen teljesen tönkre. Vannak olyanok is, akik itt hagyják a cipőt, egyszerűen nem jönnek érte.

Az is előfordul, hogy itt marad?

Jenő bácsi felnevet.

– Hozzak 6-7 zsákkal?

Több cipőt hoznak manapság, mint régebben?

– Mióta én itt vagyok, télen-nyáron ugyanannyi cipőt hoznak.

Nincs ez kapcsolatban az életszínvonallal?

– Nem változott semmi szinte, habár... hogy mi lesz itt, nem tudom. Egy öreg suszter mondta, hogy régen, ha befoltozott egy cipőt, megvett egy doboz cigit, egy kiló kenyeret, egy liter tejet meg egy fityók pálinkát. Mindig kiszámoltuk, hogy mit bírunk rajta venni, bár a cigaretta nem fontos, az csak káros. Ha az ember ideges, inkább forduljon egyet, sétáljon, de ne gyújtson rá, az hülyeség. Viszont ma már semmiféleképp nem lehet egy flekk árán mindezt megvenni. Lesz munkám, de most már jobb lenne, ha ezt helyettem egy fiatalabb valaki csinálná.

Ezek szerint szeretné valakinek átadni ezt az egészet?

– Pár évet dolgozunk még a feleségemmel, de ha nem lesz más, aki csinálja, akkor le kell csökkentenünk a tevékenységet, én nem fogok itt ülni egész nap. A kőműves munka sokkal egyszerűbb. Aki azt mondja, hogy nem, az jöjjön ide, és cseréljünk! Próbálja meg ezt a cipőt úgy megcsinálni, ahogy én – ne is ázzon be és szép is legyen. Jó anyagokat tudok beszerezni, és minőségi munkát végzek, meg fog maradni a kuncsaftköröm 20 év múlva is.

Mennyire lehet megismerni egy embert annak alapján, hogy milyen cipőt hoz javításra?

– Például csinos magassarkút általában az igényes, fiatal hölgyek hoznak, az idősebbek pedig alacsonyabb sarkú, klasszikusabb példányokat. Igazából nem szeretnék ítélkezni – tudnék, de nem akarok. Azt viszont elmondhatom, hogy már sok mindennel találkoztam cipőkben: a póktól kezdve a rohadt almán át a döglött egérig. Van, aminek olyan szaga van, hogy két zacskóba kell becsomagolni. Azt még a ragasztó sem nyomja el.

Akaratlanul is elfintorodom. Ő meg csak legyint egyet, és mosolyog.

Van valamilyen emlékezetes eset, ami mély nyomot hagyott önben egy cipővel kapcsolatban?

Jenő bácsi a pulton heverő cipők felé nyúl, és felemel egyet.

– Maga megmondaná, hogy név szerint kié ez a cipő? Nem. Én sem. 10-12 évvel ezelőtt volt egy érdekes eset, amikor a bakancsok divatba jöttek. Bejött egy hölgy egy pár bakancsért, megmondta, milyen néven van, benne volt a neve, oda is adtam, el is vitte. Hanem egyszer csak jött az igazi gazdája. A mai napig sem tudom, hogy történhetett ez a keveredés, honnan tudta az első illető, hogy milyen néven van pont az a bakancs. Akkor, hogy megmaradjon a kuncsaft (a mai napig jön), csináltam neki egy csizmát helyette.

Van-e olyan cipő, amit már rengetegszer visszahoztak?

– Volt egy, amit vagy 10 éven keresztül időszakonként javítottam. Neki az megfelelt, mindig kicseréltem neki időben a talpát, sarkát, így huzamosabb ideig védve volt.

Az illető nő volt vagy férfi?

– Férfi.

Ezen jót derülünk. Ki hallott már olyat, hogy egy nő akár fele ennyi ideig is ugyanabban a lábbeliben járjon?

Van-e kedvenc munkafolyamata?

– Igazából már többnyire az összes fázist és javítást rutinszerűen végzem. Talán a sarkalás a legjobb és legegyszerűbb, hacsak nem kopott el annyira, hogy ki kelljen toldani.

Ránézek a csizmám sarkára, és eszembe jut, hogy nem is olyan régen pont ilyen módon mentette meg Jenő bácsi attól, hogy használhatatlanná váljon.

Mi a helyzet a kihívásokkal?

– Volt olyan, hogy szép is legyen, ne is látsszon meg – főleg a női cipőknél. Most már megszoktam, de volt, hogy földhöz vágtam, később viszont újra elővettem, és egy frappáns ötlettel megoldottam, hogy megfeleljen. Nagy kihívás a színkeresés, főleg a barna cipőknél. Ha van ötféle színárnyalatú bőranyagom hozzá, biztos, hogy a hatodik félére lenne szükség.

Milyen a jó cipő?

-Hmm... a jó cipő titka a jó anyag, a minőséges talp, természetesen a külső... meglátszik az, hogy melyik cipő igazán jó.

– Ha újrakezdhetné az életét, ugyanezt a szakmát választaná?

– Nem...

Csend. Bevallom, ez a válasz eléggé meglepett, hiszen Jenő bácsi egész végig lelkesen mesélt mesterségéről, és ennek alapján nem erre számítottam. Arra a kérdésre, hogy akkor mit választana szívesen, „nem tudom”-mal felel.

– Igazából az a baj – folytatja némi szünet után –, hogy állandóan itt kell lenni a műhelyben, alkalmazkodni kell a kuncsaftok igényeihez. Ha lenne még egy ember, aki besegít, dolgozhatnánk két műszakban, és sokkal könnyebb lenne. Nagy probléma az, hogy nincs cipésziskola, pedig ez mindig is kellett, és kelleni is fog. Amíg cipőt hord az ember, addig kell valaki, aki meg is javítja azt. Ha most idejönne egy inas, nagyon szívesen átadnám neki a szakmával kapcsolatos összes tudásomat, de emellett nagyon fontos az is, hogy tudjon bánni a kuncsaftokkal, hogy kulturáltan viselkedjen. Csak finoman, nem szabad leszidni az illetőt, bosszankodni, kiosztani. Úgy kell viselkedni vele, hogy legközelebb is szívesen visszajöjjön. Valójában szeretni kell ezt csinálni.

Ismét vásárló lép be a boltba. Jenő bácsi nem is hagyja szóhoz jutni, egyből felpattan, és az egyik polc felé siet, ahonnan levesz egy helyrehozott kabátot. A tulajdonosa elégedetten szemléli, váltanak pár kedves szót, fizet, és mosolyogva távozik. Azt hiszem, pont erről beszélt az előbb. Látszik rajta, a szemén, hogy valóban szereti ezt csinálni, még ha nem is akarta először elismerni, mégis csak itt van a helye. Ami pedig a továbbiakat illeti, nem lenne szabad megfeledkeznünk a mesterségekről, hiszen halmozhatjuk a különféle diplomákat, de a cipőnk törött talpát vagy elkopott sarkát akkor is csak a cipészmester tudja igazán helyrehozni. Hogy Jenő bácsit idézzem: amíg cipőt hord az ember, addig kell valaki, aki meg is javítja azt.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Borítóterv: Berkes Miklós
Címoldal: Mészáros K. Ágnes
Hátsó borító: Gutási Lukács
Hídépítők Reggel nyolc órakor az jutott eszembe, hogy még tél volt, amikor a buszom Újvidékről befutott Óbe...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Rúzsa Róbert
Oláh Dóri grafikái Oláh Dóri grafikái az idei KMV beszédművészeti vetélkedőinek résztvevőiről

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A szervezők
A 2014-es KMV-gála műsorterve és beszédei avagy Miért nincsenek rendes műsorvezetők a gálán?

0 Hozzászólás | Bővebben +
Gutasi Lukacs:
KMV-2014 képekben KMV-2014 képekben

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Patarica Ildikó
KMV-MNT-pályázat-3. díj-Patarica Ildikó KMV-MNT-pályázat - 3. díj - Patarica Ildikó

0 Hozzászólás | Bővebben +