Tavaly áprilisban forgatták azt az öt részből álló norvég valóságshow-t, amely a Sweatshop címet viseli. A világsajtó csak az idei év januárjában figyelt fel rá, majd futótűzként söpört végig a világhálón, és rekordgyorsasággal robbant be a köztudatba. A produkció a Sweatshop nevet kapta, ugyanis angolul ez a kifejezés jelöli a szegény, perifériai országokban működő üzemeket, amelyekben a munkások embertelen körülmények között dolgoznak nap mint nap – szinte éhbérért. Majd a fillérekért elkészült ruhadarabok a gazdaságilag fejlett országokban kerülnek értékesítésre, természetesen óriási haszonnal.

Az egyik legismertebb norvég újság, az Aftenposten erre a globális problémára próbálja felhívni a figyelmet a Sweatshopon keresztül, mégpedig úgy, hogy kiválasztott három 17 éves, divatmániás fiatalt, majd elküldte őket Kambodzsába, hogy a saját bőrükön tapasztalják a nagy divatcégek alkalmazottjainak munka- és életkörülményeit, és hogy megértsék, hogyan is jutnak el hozzájuk hónapról hónapra az éppen aktuális divatot képviselő ruhadarabok, és persze ezzel egyidejűleg dokumentálják is az újonnan megszerzett tapasztalatokat.

A fiatalok nagyjából tudták, mire vállalkoznak, hiszen tisztában voltak vele, hogy az ott dolgozó munkások körülményei távol állnak az optimálistól, de amivel végül szembe találták magukat, azt legmerészebb álmukban sem gondolták volna. Az egy hónapnyi ott-tartózkodásuk alatt teljesen kiléptek a jól megszokott komfortzónájukból, meg merem kockáztatni, hogy teljesen más szemlélettel ültek fel a hazafelé tartó repülőgépre. Egy helyi munkáslány, Sokty lett a helyi vezetőjük, aki egy éjszakára vendégül is látta őket parányi lakásában, ami csupán néhány négyzetméternyi kis szobát jelent, amelyre találóbb a lakóhelyiség kifejezés, mivel magában foglalja a hálószobát, a nappalit és a konyhát is. Szomorúan vonják le a következtetést, miszerint nekik ekkora (vagy talán nagyobb) a fürdőszobájuk otthon, Norvégiában. Csupán egy éjszakát töltenek itt, négyen, a földön kuporogva, a többi napot már a szállodai ágy kényelmes ölelésében kellett elviselniük. A helyiek sajnos ezt nem tehetik meg, mivel nekik az az egy kis szoba jelenti a mindennapokat.

Másnap lehetőségük adódott betekintést nyerni a divatgyárban dolgozók kilátástalan munkakörülményeibe. Napi tizenkét óra munka a hét minden napján, mindössze három dollárért – ez a tarifa. A munkafolyamat ugyanaz napról napra, sőt évről évre is, a nap minden munkaórájában – varrni ugyanazokat a ruhadarabokat újra és újra. Nem egy bonyolult folyamat, így mindenki könnyen bele tud tanulni, tehát mindenki pótolható. Az itt élő embereknek ez a normális, hiszen ebbe születnek, ezt a példát látták a szüleiktől. Kikerülni a nyomorból szinte lehetetlen. A boldogulást havi 100 dollárból kell megoldaniuk, aminek több mint fele fedezi a lakást. Sokty elmondása szerint ruhavásárlásra évente kétszer adódik lehetősége a helyi bazárosoknál, viszont akkor sem lépi túl a maximum négydolláros keretet. A videóban bemutatott Mango bőrdzsekiért egy évig kellene dolgoznia. Legtöbb esetben ennyi jövedelemből kell megoldani egy többtagú család eltartását is. Nem ritka az olyan eset, amikor valakinek azért kell meghalnia, mert nem jut pénz orvosi ellátásra. Milyen élet az ilyen? – tevődik fel a jogos kérdés. Ez a fejlett, nyugat-európai fiatalok számára teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen szituáció, szembekerülni a nyomor ezen fajtájával. Az ember itt jön rá, mennyire szerencsés, hogy nincs hasonló helyzetben, és hogy mekkora a szakadék a periférián lévő országok és a fejlettebb országok között.

Az egy nap alatt összekeresett kilenc dollárból kellett volna megoldaniuk a fiataloknak egy csapat ebédjét úgy, hogy az adott összegből tudjanak még három fogkefét is vásárolni. A feladatot nem tudták maradéktalanul teljesíteni.

Az az üzem, amely szabad bebocsátást biztosított a kameráknak, még a jobb körülményeket nyújtó üzemek közé tartozik. Felmerül a kérdés, hogy milyen állapotok uralkodhatnak a többi gyárban, amelyek nem engedélyezték a forgatást. Nem tudni, mennyi volt az előre megírt forgatókönyv vagy a megjátszott jelenetek száma, viszont a mai valóságshow-khoz képest meglepően őszintének tűnt az egész produkció, mindenképp érdemes rászánni egy órát az életünkből. A részek egyenként tízpercesek, angol felirattal megtekinthetők az Aftenposten weboldalán.

Képgaléria: