Hatodik rész – Taste the waste
Nemrégiben egyik barátnőm felhívta a figyelmemet a Friss és máris a szemétben című dokumentumfilmre, amely a fejlett nyugati társadalmak élelmiszer-pocsékolásának témáját boncolgatja. Sosem kételkedtem abban, hogy az ember egy pazarló disznó, de mégis meglepődtem, milyen hihetetlenül sok élelmiszer landol a kukában, annak ellenére, hogy semmi baja, bárki elfogyaszthatná. Mióta végignéztem a filmet, nap mint nap bevillannak képek, hallott adatok, és egyre szembetűnőbb a globálisan jelen lévő probléma, amely ellen tudatos vásárlással, megfelelő (ütemű) termeléssel tenni lehetne – és kell is.
Mivel azóta szinte állandóan ez a kérdés foglalkoztat, úgy éreztem, fontosabb erről írnom most, mintsem folytassam az olaszországi történetemet. Ez az aktuális, sürgetően figyelemért, változásért kiabál.
A világot átszövő multicégek árukínálata zavarba ejt, elkápráztat, álomszerű, euforikus állapotot idéz elő az intézmény kapuit átlépő vásárlónál. A temérdek árucikk azt sugallja, hogy a Föld kifogyhatatlan készletekkel rendelkezik, az ember mindenható, és semmi sem lehetetlen. Ha három alapélelmiszert volt célod venni, megveszel még 63-at, mert a polcon sorakozó termékek csak úgy kínálják magukat, és halkan a füledbe suttogják, „vegyél meg”. Minden kell. Végül több pénzt költ az ember, mint amennyi a zsebében van. A bőséges árufelhozatal csapdájába észrevétlenül csúszunk bele.
Igaz, van jó oldaluk is a szinte minden portékát kínáló bevásárlóközpontoknak, ám a mérleget mégis a negatívumok tömkelege húzza lefelé. A folyton (vesztébe) rohanó Homo sapiens valaga alá rakott késztermékek hada könnyíti a mindennapos túlélésért folytatott „harcot”. Mikor is készítene friss kosztot magának a túlhajszolt, mókuskerékből szusszanásnyi időre szabadon engedett pára, aki a temérdek munkából hazaesve félálomban (még két lábon) örül, ha röpke pár perc alatt bevághat néhány falat „patkánymérget”, és egy kis cicamosakodás után bedőlhet az ágyba.
De nézzük csak: a szavatossági idejük lejárta előtt kidobott élelmiszerek, szezonon kívüli (ki tudja, mivel kezelt) zöldségek-gyümölcsök, hiába levágott állatok, kifogott halak, feleslegesen megsütött kenyerek, péksütemények (és ez csak csepp a tengerben), amelyek mind a kényelmes kétlábút hivatottak ellátni, kinek a számlájára írhatók? Ki felel azért, hogy a frissen kihajított, még jó harapnivalókat nem kínálják fel rászorulóknak (vagy csak nagyon csekély mennyiségben)? Még az áruházak körüli szemeteseket is bekerítik, a kukázókra rendőröket hívnak, ezzel is megnehezítve a nélkülözők ételhez jutását. Gondoljunk csak bele, hány korgó gyomrú szerencsétlen arcára rajzolhatnánk mosolyt csupán pár darab alig lejárt joghurttal, szikkadt kenyérrel, szépséghibás burgonyával, barnuló banánnal… Szörnyű a tény, hogy ennyi szemétre kerülő ennivaló mellett mégis mennyi az éhező, szomjazó ezen a földön, és hányan halnak meg alultápláltság miatt! Mindez azért, mert a világ vezető cégeit markukban tartó fejesek, politikusok (és a többiek) flegmán ülnek karosszékükben a téma hallatán (bármi hallatán, ami nem a bankszámlájukon található gázsi növelésének módozataival kapcsolatos), sőt, érdekük a helyzetet fenntartani. Sem politikailag, sem gazdaságilag nem kifizetődő a nincsteleneket életben tartani. Ha sűrűbben kapnának segélyszállítmányt, megfelelő mennyiségű kaját, még mernének megerősödni, és lázadozni kezdenének, mert akkor már nem csak azon járna koplalástól káprázó agyuk, hogy milyen jó volna éhhalál ellen két falat kutyagumi sok cukorral. Hasonló a mindennapi egzisztenciáért küzdő átlagember sorsa is, annyi különbséggel, hogy ritkábban kopog a szeme.
A globalizáció egyik átkának tekinthető multik nemcsak pazarolnak, hanem lehetetlenné teszik a kistermelők piacgazdálkodását is. Ugyanis a megamarketben olcsóbbak a zöldségek, gyümölcsök, mint a piacon áruló néninél, bácsinál (vagy a szomszéd kisboltban). Pár fityinges haszonnal dolgoznak ugyan az árral szemben úszók, ám sokszor még így sem tudnak a napi betevőre elegendő bevételt szerezni (a számlákról nem is beszélve). Sokan közülük viszonteladókká válnak, rákényszerülnek a világ másik feléről származó, a franc tudja, mivel permetezett, sokszor „műanyag” termékek árusítására. A szezonalitás kiszorításában, a kisgazdák életének megkeserítésében jelentős tényező az is, hogy eme cégek gazdaságpolitikája nem engedélyezi a meghatározott formától eltérő főzelékfélék, gyümölcsök eladását. Szigorú előírásoknak kell megfelelniük, kinézetük szabványozva van, ezért lassan görbe uborka sem létezik (bonyolult a szállítása, nem fér bele a konfekciós ládába, ezért kényelmesebb volt létrehozni a „görbülésmentes” változatot), ahogy amorf paradicsom vagy tök sem. Ez okból kifolyólag a világszerte megtermelt növényi eredetű élelmiszerek fele kerül a szemétre még forgalmazás előtt, mert aszimmetriájuk, kisebb-nagyobb szépséghibáik miatt a termelők nem tudják eladni őket, rájuk rohad.
Az Egyesült Királysággal az élen, maroknyi európai ország hadba szállt a konfekcionált zöldség és gyümölcs árusítása ellen, ezzel is utat és példát mutatva a többi nemzetnek. Angliában és Franciaországban hatalmas sikereket ért el a mozgalom, rengeteg embernek nyitották fel a szemét, ennek köszönhetően minimálisra csökkentve a feleslegesen keletkező élelmiszer-hulladékot. A „forradalomhoz” csatlakozott országokban ma már szívesen látják a nagyobb bevásárlóközpontok polcain is a „tökéletlen” nyersanyagokat.
Ezek szerint mégis van remény az emberiség számára. Néhány törekvés az eddig elkövetett szörnyűségek korrigálására kibontakozóban van. Erről tanúskodik az óceánok védelméért létrejött Oceana szervezet is, amely a világ húsz leghíresebb séfjével karöltve harcol a vadon élő halak jogaiért. Közbe kívánnak lépni a föld hetven százalékát borító óceánok túlhalászása ellen, és vissza kívánják állítani a hatalmas sós vizek természetes egyensúlyát. A tömegeket kis termetű halak fogyasztására biztatják, amelyek véletlenül kerülnek kifogásra, ennek következtében hasztalannak minősülnek a halászok szemében, mert eladni nem tudják őket kereslet híján.
Ajánlom, nézzétek meg ti is ezt a dokumentumfilmet, és gondolkodjatok el a hallottakon-látottakon. Próbáljatok ti is törekedni arra, hogy fenntarthatóbb világot teremtsünk, és ne feledjétek, minden csak egy apró lépéssel kezdődik…
Bevásárláskor próbáljatok minél célirányosabban választani, és csak a szükséges mennyiséget hazahurcolni. Ha tehetitek, termeljétek magatok a betevő falatot, vagy vásároljatok kistermelőktől, segítsétek a helyi gazdálkodások életben maradását. Főzzetek annyit, amennyi biztosan elfogy. Ne pocsékoljátok az ételt, jusson eszetekbe, hány ember örülne néhány falatnak, ami elűzné a gyomorkorgást (nem kell Etiópiáig menni, csupán néhány utcával arrébb). Az éhezők iránt érzett szolidaritásból és a nyersanyagpazarlás ellen tiltakozva ma nem közlök receptet. Egyen mindenki, amit talál.
Az előző rész itt olvasható.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá