Emlékek a XX. Brutal Assault fesztiválról, és a számára otthont nyújtó Jaromer városkáról, ahol senkit sem idegesít a hangos zene
Túl sok metal! Svédországban függőségi betegségként tekintenek rá, Angliában 2010-ben elfogadták alternatív vallásnak. A City Lab 2014-es kutatása szerint a fémzene népszerűsége pozitív korrelációban áll a tolerancia, jóléti országok, vállalkozási kedv, és a felsőfokú végzettség arányával. A Queenslandi Egyetem pszichológusai szerint a metal zene kedvelői inspirálttá és nyugodttá válnak ha kedvenc stílusukat hallgatják. Szerbiában kevés a metal, a Kifiben egyesek szerint túl sok. Az biztos hogy gazdasági jólét nálunk gyengén van, és a metal még sok helyen továbbra is az ördög és a bunkók zenéje. Kösz, jól vagyunk, The kids all right bármennyire is az ellenkezőjét hitte mindenki az 1960-as években.
Tudod mi ez a Brutal Assault? Egy nagy metal buzulás! Itt minden metal! Mondotta nékem Metal Tamás. Metal art kép és fotó kiállításokat nézünk, a moziban horrort vagy fémzene-dokumentumfilmeket lesünk, séta közben szubkulturális szimbólumok vesznek körül az erődítményben, és bármikor megállhatunk metal zenei lemezeket, pólókat, kiegészítőket venni. Jézussal, a világ első igazi rock-csillagával is összefuthatunk, akárcsak Mici Mackóval, a fordított keresztet viselő püspökkel, nőstényördöggel, pár rózsaszín tüllt viselő hobbi tranyóval, és egy bazi nagy darazsat is láthatunk Sepultura felvarróban. Ilyen hely ez. Az emberek a velük szembe jövő pólóját nézik, és ha azonos a merch, jöhet a koccintás...
Habár a fesztivál alapmottója az intolerancia és az erőszak ellen irányul, ez a hely nem a peace-love-harmony-ról szól. Nem virágszedés miatt jövünk, nem nőket fűzni, nem világbékét erőltetni, nem álszent világmegváltók prédikálását hallgatni. Ideget csillapítani, inspirálódni, gazdasági terveket szőni, vallásos transzba esni, erőt gyűjteni a következő félévre, és észben tartani, hogy semmit sem kötelező elfogadni.
Valószínűleg az Izraeli Murat Cenan is így gondolta, mikor bandáját a Melechesh-t üldözni kezdték Jeruzsálemben, és csapatát egy idő után inkább átpaterolta Hollandiába. Számomra ők voltak a nulladik napon az idei év első fellépői. Érthetővé vált számomra, miért olyan népszerűek Európa-szerte. Zenéjükön keresztül szinte láthatjuk a vallási összetűzésektől égő Jeruzsálemet, nyomonként folkos elemeket is tartalmazó hideg fekete fémjükön keresztül.
A Nuclear Assault fellépése ezúttal sem okozott csalódást (akit érdekel a róluk írt beszámoló, itt olvashatja el: http://www.press-szo.com/exit-2015-3-resz-manuchao/), tekintettel a pörgősebb zenére, itt már buli is volt, nem csak tömeg és átszellemült ácsorgás, mint a Melechesh előadásán. A Triptykonnak sajnos csak a végét csíptük el, de az Ex-Hellhammer, Ex-Celtic Frost frontembert Tom G. Warriort már élőben látni is élmény. Érkezésemkor teljes sötétségben élvezhettük zenéjüket, amely hangulatilag leginkább ahhoz hasonlított, mikor valaki élve eltemetve vergődik egy koporsóban, és tudja, nincs többé kiút.
A Katatonia fellépését mindenképp a lelátóról szerettem volna követni, hisz képtelenség végigugrálni lassan hömpölygő gyászmenetüket, mely mindig az ősztől indul, és a halott télben ér véget. A skandináv merengő elborult lelkek ezúttal szinte kizárólag az utolsó pár lemezre koncentráltak, melyek számomra nem meghatározóak. Ennek ellenére egy tökéletes koncertet kaptunk. Mindenki maximálisan teljesített, és még az általam egykoron gyűlölt My Twintől is kirázott a hideg. Nem volt túlzott komédiázás, a legviccesebb jelenetet az egyik biztonsági srác szolgáltatta a várfal szélén, mikor a fáklya tüzénél kolbászt sütött.
A családi vállalkozássá avanzsált Soulfly már egy teljesen más érzésvilágot képviselt, törzsi ritmusaival, nu/thrash metal egyvelegével. Annak ellenére, hogy Max Cavalera mostanra egy óriás hörcsögre hasonlít, és egy húron penget – de azt is csak akkor, ha épp kedve tartja, még mindig a rock zene egyik legnagyobb legendája, aki tényleg a semmiből küzdötte fel magát. Vissza lehet sírni a sepulturás időket, de jelen pillanatra a Soulfly is van akkora zenekar, mint a lelkét vesztett anyabanda. Az olyan dalok, mint a Frontline, Prophecy, Seek N Strike, Back To The Primitive, Blood, Fire, War, Hate már maguk is megállják a helyüket, de persze nem maradhatott el egy kis múltidézés sem. Előkerült az Arise/Dead Embryonic Cells, Roots, Territory. A fellépést a Murat Cenannal közösen előadott Refuse/Resist dal zárta. Bármennyire szeretném leszólni, nekem, mint régi Sepu-rajongónak, ismét csak jó volt látni Max Cavalerát, és remélhetőleg lesz még rá alkalmam.
A Norvég Mayhem éjféli fellépésével a 20. Brutal Assault hivatalosan is kezdetét vette. A templomgyújtogatások, halálesetek és gyilkossági botrányok óta a banda tűzzel-vassal igyekszik megőrizni különlegességét, és ez el is várható azoktól, akik külön részleget kapnak a Norvég Múzeumban. Fellépésük egyszerre humoros, hátborzongató, groteszk, provokatív. Az ő haláluk az lenne, ha nem tudnának többé reakciót kiváltani az emberekből – bármilyen jellegű is legyen az. A fellépést túlnyomórészt a frontember, Csihar Attila vitte a hátán a túlvilág és apokalipszis hírvivőjének szerepében. A zenészek munkája is tökéletes volt, Necrobutchernek eléggé erőt kellet vennie magán hogy ne vigyorogja végig a koncertet, akárcsak Hellhammer, aki azt hitte, a dobok mögött biztonságban van figyelő tekintetem elől. A két új(?) gitáros kissé vigyázzban játszott, és nálam nem azt a benyomást keltették, hogy teljes jogú zenekari tagoknak érzik magukat. A repertoár felölelte az egész pályafutást (Freezing Moon, Chainsaw Gutsfuck, Deathcrush, To Daimonion), kezdve a demós daloktól (Carnage) a ritkán játszott szerzeményekig (Symbols of Bloodswords). A ráadás alkalmával ismét meggyőződtem arról, hogy a De Mysteriis Dom Sathanastól gonoszabb dal még nem készült a világon, a Pure Fucking Armageddontól pedig pikánsabb.
Az éjszaka utolsó fellépését a Metal Gate sátorban a cseh Ador Dorath gothic/black banda nyújtotta. A kései időpont ellenére nem panaszkodhattak, mert háromnegyedéig megtelt a sátor a rajongóikkal, akik szinte végig énekelték és tombolták a bulit. Igazán minőségi produkciót láthattunk, valahol egy komolyabb C.O.F.-re emlékeztettek, vagy a Theater Of Tragedy-re a sötét, enyhén szimfonikus váltott férfi/női vokállal megtűzdelt zenéjükkel. A zene minket is magával ragadott, de hát mondom én mindig, nincs itt rossz koncert csak olyan amit nem ismersz vagy nem szeretsz.
A nulladik nap szinte elsőnek számított a felhozatal és érdeklődés szempontjából. Az éjszakai hőség hatására lazán megelégedtem egy szabadban töltött alvással, ekkor még nem számítottam rá, hogy a hőhullám csak súlyosbodik. Reggel tízkor a napsugarak kivetettek a pokróc alól, és magam is kezdtem kételkedni benne, hogy bejutok a lengyel Squash Bowels majdhogynem déli koncertjére. Pedig de. A lengyel goregrinderek jó mókát csaptak, nézők is voltak, nekem pedig könnyebb emésztésem. Az ausztrál Be’lakor fellépésébe csak bele kívántam nézni, de teljesen magával ragadott az élmény. Kissé melodic death, szintivel, nem feltétlenül szeretem az ilyet, de jó volt. Az utánuk következő Dr. Living Dead-et már láttam pár éve, és akkor is jó bulit csaptak a crossover zenéjükkel. Ez most sem volt másként. A kora délutáni program közben kezdtem azt hinni, elhalálozok napszúrásban, de azért a Benighted zúzását még sikerült végigélveznem, hála a Jaromeri tűzoltóságnak, akik időközben kétszer is „letusoltak” bennünket.
Táborba való visszatérésemkor az orosz és ausztrál szomszédjaink szokásosnak mondható délutáni vígelőadását követtem, akik a kánikula mellett a gravitációval, sátorkötél csapdákkal, és delirium tremensszel viaskodtak. A Norvég Arcturus avantgarde metal koncertjét velem ellenben ők többszöri nekifutás ellenére egyértelműen képtelenek voltak megnézni, mivel eljutni sem tudtak odáig, pedig igen hangulatos - nem is tudom hova tenni - produkció volt. Koncertjük valami sátánista/viking vándor vurstlit jutatott eszembe ahol a sör mellé C. Agrippa könyveket árulnak, kardnyelők és három mellű nők szórakoztatnak miközben bizarr arcok nyomják a zenét. A Holland Asphyx már egyszerűbb formula. Számomra mindég kissé másodvonalas bandának tűntek a Pestilence árnyékában, és annak ellenére, hogy egy rossz szavam se lehetett, most sem tudtak meggyőzni az ellenkezőjéről. Számomra hiányoznak a jó dalok, ennyi. Ettől függetlenül, koncertjük végig élvezetes zúzda volt.
A svédországi death metal supergroup (Opeth, Katatonia, Paradise Lost) Bloodbath fellépése bevonzotta ez éjszakai tömeg nagy részét, én viszont az újlemezes nyitódal után az Atari Teenage Riot felé vettem az irányt. A fellépés egyformán vonzotta a Mayhem-, Deicide-, Iron Maiden-pólós egyéneket, akik nagyobb erővel termelték az adrenalint és párát, mint mikor a szoba/kult/true/metalos elmegy fesztiválra levegőt rontani. Alec szokásához híven hergelte a népet az aktuális politikai helyzettel és társadalmi igazságtalanságokkal. A Slayerrel közösen írt Spawn-filzene albumos No Remorse I Wanna Die dal előtt elsütött egy Manowar-szintű poént: „Aki úgy gondolja hogy a Slayer fasiszta zenekar az hagyja el a sátrat!” Persze ez nem a csökött agyúak bulija volt, tehát mindenki maradt.
Jó egy óra masszív digital/hc után csavartam a vizet a pólómból, és rohantam a lemezmilliomos Cannibal Corpse-ot megnézni. Sok mindent gondoltam, csak azt nem, hogy teltház lesz a két színpad előtt. Mikor anno beszereztem az első lemezemet tőlük, még hihetetlennek tűnt, hogy valaha ekkora bandává nőhetik ki magukat. A body surfing vég nélküli volt, percenként öt-hat embert kellet megfogni a korlátnál a biztonságiaknak, a mosh pedig iszonyatosan nagy. A repertoár is jól volt felépítve, egy ennyire „odabaszós”, jópofa, mackó frontember pedig könnyen megőrjíti a közönséget.
A Kreator szintén azok közé tartozik, akiket rég láttam élőben, és a színpadváltáskor a tömeg szinte moccanni sem tudott. A germán ős thrasherek Kiss szintű tűz és fény technikai produkcióval lepték meg a rajongókat. A korai gyöngyszemeken óriási hangulat uralkodott, az újabb korszak dalai viszont kissé leültették a lelkesedést, amelyet a Violent Revolution ismét magasba emelt, nem kis részben a hangulatos nyitánynak köszönhetően. A pontot a koncert végén elhangzó Pleasure To Kill és Tormentor szolgáltatta, amely teljes eufóriát váltott ki a publikumból.
Az Annihilator koncertjére nem nagyon, de kissé magcsappant a nézősereg. A nyitó King of the Kill késként vájt a húsba, a továbbiakban pedig Waters jó kanadai módjára végig poénkodta az egész koncertet az olyan dalok között mint a Set The World on Fire, W.T.Y.D., Phantasmagoria. Természetesen meghallgattuk Alice történetét, majd következett a Human Insecticide örök speed metal klasszikus. Waters nagy arc, nagy frontember, kiváló dalíró. Érdemes lesz őket megnézni Belgrádban is!
Az est végén a Sunn O))) búcsúztatta a megfáradt közönséget az előadásával – mert azért zenének nehéz volna nevezni az első húsz percet. Addig szinte csak gitárt gerjesztettek a csuklyába öltözött sötétséghozók, majd ez elkövetkező egy órában már a hangok is előkerültek, akárcsak Csihar Attila egy „mitudoménmilyen”, de mindenképp hangulatos üveges öltözékben. Én elhiszem, hogy sokaknak dögunalom volt a produkció, de a mi hangulatunknak tökéletesen megfelelt, és izgatottan vártuk, vajon történik-e valami a Godot-ra váráson kívül, de szokásához híven ő sem jött el. Amitől igazán hitelessé vált számomra ez a fellépés, az a koncert végén történő feszültség kiengedés. A gitáros bedobott egy üveg bort a közönségnek, majd levetették a csuklyákat, és előkerültek a vigyorgó muzsikusok, akik hálásan megköszönték a nézőknek a kitartásukat. Hát le a kalappal mindenki előtt, aki türelmesen végignézte.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá