Fotó: m. Kiki

Hajvert Ákos és Tóth Péter Radnóti-díjas versmondók egy egészen különleges tevékenységbe fogtak. Botként verset ragadtak, és elszegődtek versvándorok. Az elmúlt év végén az újvidéki Európa Kollégium láthatta vendégül őket előadóestjük keretein belül. Ennek apropójaként kérdeztem a művész urakat versmissziójukról. Elsőként a kunszentmiklósi Tóth Pétert.

Számodra mit jelent versmondónak lenni?

T. P.: Szolgálatot. Utazást. Önkifejezést. Harmincéves koromra, amikor a versek kezdték visszalopni magukat az életembe, elhatároztam magamban: ha kapok elég erőt és tehetséget, akkor szeretnék a legeldugottabb magyar falvakba is eljutni a versekkel, és beutazni ezt a gyönyörű Kárpát-medencét. A versmondás számomra misszió, hiszen az elmúlt időszakban olyan iskolákban, településeken is jártam, ahol már régen nem foglalkoztak az irodalommal, a versekkel. Egyszerűen háttérbe szorult ez a téma. A versmondás egyfajta terápia nekem: úgy érzem, azzal, hogy utazásaim során különféle helyzetekkel, más-más összetételű közönséggel találkozom, egyszerűen megnyílok. Kevésbe vagyok zárkózott. Azt hiszem, önbizalmat is adott. Az emberektől pedig rengeteg szeretetet kapok. Köszönet érte! Szóval a versmondás utazás az „ismeretlen” Kárpát-medencébe. Lelki és szellemi híd építése ember és ember között. A versmondás mint hungarikum népszerűsítése földrajzi határokon átívelve. A vers az én útlevelem. A versmondás az én személyes igazolásom. Személyi igazolványom.

Mi hívta életre, hogy jött létre ez a pódium est?

Hajvert Ákos (Bácsfeketehegy): Leginkább Péter hívta életre. Jó néhány évvel ezelőtt megszületett a szándék, hogy készítsünk egy közös verses estet. Zalán fiam születésekor készítettünk egy előadást Pál Ágnessel és Raffai Ágnessel Terék Anna akkor megjelenő kötetéből, a Duna utcából, és ennek pont akkor volt a bemutatója, amikor a kisfiam és az édesanyja még a szabadkai kórház gyermekosztályán voltak. Ezután takaréklángra tettem magam, hiszen minden pillanatban a családom mellett szerettem volna lenni. Aztán 2014-ben, amikor a kislányunk született, megvolt az apropó, ugyanilyen forgatókönyv alapján, a születés utáni napokban mutattuk be az estet. A felkészülés elég rendhagyó volt. Péter szombaton hajnalban, öt előtt érkezett a topolyai vasútállomásra, átmentem érte, és a bácsfeketehegyi kultúrotthon, vagy a színház épületében próbáltunk. Alapvető célunk az volt, hogy többségében olyan szövegeket mondjunk el, amelyet valahonnan ismer már a hallgató/néző, ezek a szövegek valamilyen élményt szabadíthatnak fel benne, mint Proust madeleine-je. Lehet, hogy rég elmúlt iskolai emlékeket, de lehet, hogy csak egy érzetet, az ünnep, a boldogság, vagy éppen a gyász érzetét. Így indult útjára a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének (VMVE) előadása.

(…) „házhoz” viszitek az előadást.

T. P.: Mert igény van rá. A VMVE egy olyan, kezdeményezésnek is felfogható pódiumest mögé állt, amelyet két tanár, két Radnóti-díjas versmondó, két külön országban élő ember készített el. Igény van rá Magyarországon és Vajdaságban is, sőt még bővíthetném a kört. Ákossal kétszer „nem mondhattuk el” szűkebb hazámban, Kunszentmiklóson is, itt, Vajdaságban kétszer léptünk fel Bácsfeketehegyen, jártunk Szabadkán, Topolyán is kétszer. Korábban Újvidéken is, a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Novemberben pedig Adán, Nagykikindán, Magyarcsernyén, Óbecsén, Csókán, Bácskossuthfalván és legutóbb újra itt, Újvidéken, az ékszerdobozban, az Európa Kollégiumban. Célunk, hogy azokhoz az emberekhez is elvigyük ezt a műsort, akik a mindennapi problémáik vagy anyagi gondjaik miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy kimozduljanak saját falujukból vagy városukból.

Mit nem mondhattok el? Mit nem mondhatunk el manapság?

H. Á.: Ezek a szövegek aktuálisak, és azok voltak a tavalyi év márciusában is. De azt hiszem, hogy öt év múlva is aktuálisak lesznek. Ez nemcsak azért van, mert ezek a költők, írók ráéreztek és megfogalmaztak történelmi, egyetemes igazságokat, hanem leginkább azért, mert az ember időről időre ugyanazokat a hibákat követi el. Az én szempontomból leginkább magára a vers és a versmondás szükségességére, a magyar nyelv szeretetére hívják fel a figyelmet. Hogy kinek mit üzen ez a műsor, azt döntse el a közönség maga.

A vers mindenkihez szól?

T. P.: A vers mindenkihez szól. Irodalmi hasonlattal: „Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” Toldi Miklósként „dobáljuk” mi is Ákos barátommal a szavakat, mint köveket, az emberek közé. Fontos, hogy nem „eltalálni” szeretnénk a hallgatóinkat, sokkal inkább „megtalálni”. Olyan verseket választottunk, amelyből egyszerre táplálkozhat a fiatalabb és az idősebb korosztály is. A visszajelzésekről a közönséget kell megkérdezni, azt viszont látjuk, tapasztaljuk, hogy mindenhol várnak minket, készülnek arra, hogy jövünk. És hívnak bennünket.

Terveitek a jövőre nézve?

H. Á.: Szerencsénkre a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet tájoltatási programjában helyet kapott az előadás, így szervezés, lehetőség és befogadás kérdése, hogy merre jutunk még el vele. Ahol szeretettel várnak minket, oda megyünk.

T. P.: Én ettől a tanévtől kezdve egy időre felálltam a katedrától azért, hogy a Kárpát-medencében minél több, magyarok lakta településre elvihessem legnagyobb költőink legszebb verseit. A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkársága segítségével megvalósulni látszik egy olyan projektum, amelynek jóvoltából 147 határon túli iskolába juthatnak el a versek rendhagyó irodalomórák és pódiumestek segítségével. Ennek a programnak része ez a műsor is…

Képgaléria: