DAY 14: PROSZTATAPROBLÉMÁK

Ezt is megértük. Elmentem egy korábban megígért szendvicsért.

Egyik reggel egy eseménymeghívás várt a Facebookon. Stručno predavanje o međunarodnom krivičnom pravu. Jó téma, melyik joghallgatót ne érdekelné, főleg ha az előadó maga dr. Vojislav Šešelj?

Nekem sem kellett több. A korlátozott légyszám miatt azonnal biztosítottam magamnak egy meghívót, hogy az első sorból élvezhessem a híres professzor előadását.

Már csak az utolsó sorban volt néhány szabad hely. Őszintén nem is tudom, mire számítottam. Valami nyitóbeszédre? Életre szóló tanácsokra?

Kinyílt az ajtó, mi pedig állva tapsoltuk meg Šešeljt.

A jogi kar hallgatói átlagban hét és fél év alatt végzik el az egyetemet. Šešeljnek hat év alatt még doktorálnia is sikerült. Pont ezért is vártam el azt, hogy valamivel okosabb leszek az előadása után.

Mondjuk esett néhány szó a jogról, és magáról a nemzetközi büntetőjogról. De az idő nagy részében inkább a Hágában eltöltött idő alatt szerzett élményeit osztotta meg velünk. Elmesélte, hogy mások is és ő is hamisan tanúskodott, valamint megosztotta velünk azt a módszert, amelyet ő maga fejlesztett ki személyesen: a bíróságon keményfejűnek kell lenni. Le a kalappal! Tapsot neki! Aztán jött egy sor kritika egy halom emberről, akinek előtte még csak a nevét sem hallottam. S mint hab a tortán, mesélt nekünk arról, hogy Hágában melyik szerbiai milyen problémával küzd, legyen az rák, emésztési zavar, vagy éppen prosztataprobléma.

Egy kézfogásban reménykedtem? Vagy egy szelfiben? Nem tudom. Minden esetre, én a szendvicset tartottam a legreálisabbnak. Ám csalódnom kellett, mert még azt sem kaptam. Lehet, hogy közölnöm kellett volna azzal a cuki fejével, hogy a teremben csücsül egy halom magyar, nem csak én meg az alteregóm...

DAY 15: A LITTLE PARTY NEVER KILLED NOBODY

Pénteken tizenöt perces késéssel végre megérkezett a szociológia prof. Leül a katedrán lévő székek egyikére, és csak bámul maga elé. A szemem is alig tudtam nyitva tartani, de azért felnéztem, érdekelt ennek a nagy hallgatásnak az oka. De ő csak továbbra is bámult maga elé, majd egyszer csak alig hallhatóan megszólalt: Neću više piti četvrtkom. A körülöttem ülők ezen egy igazán jó ízűt nevettek, én viszont mélyen együtt éreztem a professzorral, és csak egy hajszál választott el attól, hogy jelentkezzek, és oda mondjam halkan, hogy Ni ja.

Megvolt bennem a halálosan komoly elhatározás, hogy én bizony a Gólyabuli után bemegyek az egyetemre, és végigülöm reggel nyolctól azt a két és fél órát, ha beledöglök akkor is. Aki nagylánykodik az éjszaka leple alatt, az legyen reggel is nagylány. Az elképzelés nem is volt rossz. De mint tudjuk, a gyakorlatban nem így működnek a dolgok.

DAY 16: JOBBIK ESETBEN ASZTMA LESZ BELŐLE

A professzoraink már az elején választás elé állítottak minket, mi meg aztán döntsük el: vagy egyetemre járunk, vagy betegek leszünk. Mert ők bizony a halálos ágyukról is felkelnek, csak hogy megtartsanak nekünk egy előadást. Rendben. De azért megnéztem volna, hogyan mesél bármelyikük is három órán át mononukleózissal vagy hasmenéssel. Idővel az ember megtanulja, hogy néha jobban jár, ha inkább befogja a száját.

Már nem is számolom, mióta vagyok beteg. Négy vagy öt hete? Szinte ez vált normálissá, és én bizony nyugodt lélekkel köhécselem végig az előadásokat. Jobbik esetben csak asztma lesz belőle. Rosszabbik esetben pedig ott fulladok meg két kivetített képkocka között.

Képgaléria: