(Beszélgetés Dragan Sudarevićtyel a szabadkai punkról)

A punk pontos születésének időpontját legalább olyan nehéz meghatározni, mint Krisztusét, de mind a kettőt kötik egy évszámhoz. Eszmeileg már az említett úr is hasonló rendszerellenes elképzeléseket terjesztett a maga idejében, de ebben sem ő volt az első, és buzgóságát neki sem hálálta meg minden kortársa. Zeneileg a punk egy kirohanás volt a ’70-es évek közepén uralkodó progresszív rock hulláma ellen. Visszakanyarodás a rock’n’roll alapjaihoz, a verbális vulgarizmus kibontakoztatása, és annak bebizonyítása, hogy bárkiből lehet rocksztár, nem a hangszeres tudáson múlik. A múlt század punkjai a nyárspolgár ellentétei voltak, a pedagógiai kudarc otromba példái.

Ez a kultúra meglepően gyors módon elért a kommunista blokkba, így az akkori Jugoszláviába is. A köztársaságban a főbb gócpontokon meg is alakultak az első punkzenekarok, Pankrti, Pekinška patka, Paraf, majd később a jelenség szétterjedt a kisebb településekre is.

Néhány évaddal ezelőtt már készítettünk Hős punk korszak címmel egy rovatot, ahol megszólaltattunk néhány kultikus figurát a ’80-as évek Magyarországának színteréről. Ez alkalommal az itthoni történéseket mutatjuk be kis retrospektívával és a jelenlegi helyzet feltérképezésével. Mit is csinálnak manapság a régi punkok? Egy punk mindig punk marad? A lázadást az élet melyik területére tudják kivetíteni a későbbiekben? Kérdéseimmel elsőként a szabadkai Dragan Sudarevićhez fordultam, aki a Clash Club vezetőjeként, valamint a Proces zenekar dobosaként ismerhetünk leginkább.

Sudar 17 éves kora óta zenél és kizárólag punkbandákban. A Procesnek 1983-tól az 1987-es feloszlásig volt tagja. 1988-ban megalapította a Rapid formációt, amely csak egy évig tartott, majd 1989-ben létrehozták az Allegrot amely szabadkai felét Sudar és Leo (ex-Džukele, Goblini) alkotta, a többiek, Bonzo, Szarvas, Zalán pedig topolyaiak voltak. A banda többször fellépett Magyarországon, a leszervezett külföldi koncertsorozatot viszont a háború kitörése megakadályozta. A Proces 2007-ben tért vissza a zenei közéletbe, és azóta is aktív. Első hivatalos anyaguk 1985-ben a norvég X-Port Plater kiadónál jelent meg, 2012-ben az Illusions Are Bleeding a svéd Ne Recordsnál, majd 2013-ban a Nema kraja címmel az utolsó.

Ismerkedés egy kultúrával...

A szocialista Jugoszláviában nagy divatja volt a különböző elemi iskolás osztálykirándulásoknak. Egyik ilyen buszozáson egy manus ülésről ülésre járkált sétálómagnóval a kezében, és mindenkinek valami zenét mutatott. Legtöbben elküldték a fenébe, de pár arcnak megtetszett, köztük nekem is. A szalagra egyébként Sex Pistolst vételeztek... ezt számítom az első találkozásomnak a punkzenével. Amikor visszatértünk a kirándulásról, azonnal elkezdtem kutakodni. Hallgattuk a rádióműsorokat, hátha ráakadunk valami keményebb stílusra, és beszereztünk minden magazint az itt-ott elszórt információkért. Rábukkantunk a fanzinok világára, amiket először csak olvastunk, majd idővel már mi is szerkesztettük a sajátjainkat. Címeket cseréltünk, és utaztunk ismerkedni Belgrádba, Újvidékre. A fanzinokban megtaláltuk külföldi kiadók elérhetőségeit is, ahonnan először katalógusokat rendeltünk, majd később lemezeket – ami inkább hosszadalmas procedúra volt, mint lehetetlen.

Punk/rock klub híján...

Iskola után – vagy aki már dolgozott, annak a munka befejeztével, a délutáni órákban mindenki a Majom placc felé vette az irányt. Az egyik oldalon ültek a punkok, mellettük a rockerek, a túloldalon a sminkerek és motorosok. A hippik általában kóvályogtak a két rész között. Nem voltak ellentétek a bandák között, de azt sem mondhatom, hogy olykor nem csattant el egy-két pofon, ez viszont inkább a vidékiek feltűnésekor volt jellemző. Gyakran ültek együtt a különböző szubkultúrák. Mikor valaki hozott egy gitárt, zenélgettünk, összedobtuk a pénzt sörre, barátkoztunk. Késő este a Centar Prije-be mentünk, ez volt az egyetlen hely, ahol a punkok kaptak egy órát a zárás előtt.

Szemben a rendszerrel...

A szocializmus olyan volt, amilyen. Igaz, jobban éltünk, mint az összeomlása után, de aki kicsit gondolkozott a saját fejével, meglátta a hiányosságait. Mi a punkzenén és fanzinokon keresztül harcoltunk ellene. Mindent szabad volt, de mégsem lehetett bármit megtenni. A gépezet tartott azoktól, akiket nem tudott behatárolni. Ezért a rendőrökre a festett haj, a nit szögek, a láncok, a fekete bőrdzseki vörös posztóként hatott. Egyszer délután kettőkor a Patrija Hotelnél vártam a barátnőmre. A rendőrfurgon megállt és szó nélkül betuszkoltak. Megkérdezték a felvarróimon látható írások jelentését. Persze ezeknek többnyire provokatív tartalmuk volt, és pofont kaptam a fordításért. A rendőröktől soha nem tudhattad meg, mi miért történik. Akkor zavarták szét a koncerteket vagy összejöveteleket, amikor nekik jól esett. Ha hetente legalább egyszer nem volt incidensed a rendőrökkel, akkor már szinte hiányzott. A fasiszta és rendszerellenség fogalma közötti különbség persze örökre homályt képviselt számukra.

 Hogyan lesz valakiből dobos egy punkbandában?

A Majom placcon kezdődött a történet 1981-ben. Ott ültem egy társaságban, amikor odajött hozzám egy srác. Az első kérdése a nevemre vonatkozott, a második arra, hogy szeretnék-e dobolni a punkzenekarukban. Felvilágosítottam róla, hogy még csak dobok mögött sem ültem soha, nemhogy dobolni tudjak. Erre az ő válasza annyi volt: „Ez mellékes, majd megtanulsz!” Ezután naponta eljártam egy helyi legendához, akit Krndžának hívtak, és tőle vettem az első leckéimet. Az első dobfelszerelésem egy igen roggyant és randa Amati volt, amelyre bőrök híján nejlonzsákok voltak szerelve.

Szabadka...

A szabadkai punk színtér, mint a legtöbb helyen az 1970-es évek legvégén kezdett csírázni, de valójában csak az 1980-as évek elejére lendült bele. Akkor tűntek fel az olyan korai fecskék, mint a Nade iz inkubatora, Podstanari, Akt nasilja, Incest, Proces, de ez akkoriban is úgy ment, hogy tíz ember zenélt vagy tizenöt zenekarban. A Procesnek volt egy előd zenekara Crkveni pacovi néven, amely talán két évig működött, és jó pár tagcserét megélt. A zenekar a hírhedtségét az 1983-as botrányával szerezte. A JNA otthonának udvarában punkkoncerteket szerveztünk, ezért a helyszín miatt a közönség egy kicsi, de jelentős részét katonák, tisztek és azok asszonyai alkották. A zenekarok szidták a politikát, az államot, a rendszert, mindezt persze a legtrágárabb módon. Valójában egy hagyományos punk buliról volt szó, csak nem a megfelelő helyen és időben. Mikor a tisztek megelégelték a provokációt, elővették pisztolyaikat, és fenyegetőzni kezdtek. Az esetet követő napokban Pank, psovke, pa kraj cím alatt jelent meg a tudósítás a történtekről. Ez adta az ötletet annak a fesztiválnak az elnevezéséhez, amit Giuseppe Carabinóék indítottak 2007-ben Pank psovke do kraja néven. A szoci-nosztalgia szellemében telt az esemény az ex-szoci ünnepeken május 25-én és november 29-én, dekoráció gyanánt zászlókkal, Tito-szobrokkal.

Egy botrány sem marad következmény nélkül...

Többek között ezért sem mentek a koncertszervezések könnyen. Mikor megláttak bennünket az akkori klubok, jobban mondva kulturális felelősök, alapból elutasítottak. Hamar felértük ésszel, hogy kreatívabb módon kell gondolkodnunk, ezért jött az ötlet a humanitárius akciók szervezésére. Így kezdődtek az adománygyűjtések az óvodák, sérült gyerekek, egyéb hátrányos helyzetűek, bajbajutottak megsegítésére, akiknek az állam nem szentelt elegendő figyelmet. A rendezvények akciójellege miatt ebbe nem lehetett belekötni, mi pedig így utat törhettünk a zenénknek. Ahová csak tudtunk, koncerteket szerveztünk, Topolyán, Horgoson, Bajmokon, Apatinban, a helyi közösségekben, vadász- és pionírotthonokban. A koncertek mindig teltházasak voltak, ami kb. 200–300 embert jelentett. Akkoriban ez volt szinte az egyetlen szórakozási lehetőség. A közönség gyakran vegyes volt, a horgosi fellépés utáni verekedések az ottani rockerekkel és hippikkel szinte mindennaposnak számítottak.

Képgaléria: