Oláh Tamás, Magyarkanizsa
(A képek forrása: www.facebook.com/kmvon)
Hogyan kerültél kapcsolatba a KMV-vel? Milyenek voltak az első benyomásaid?
Zentai gimnazista voltam, másodikos, tizenhét éves. Abban az időben gyakran megfordultam szavalóversenyeken, de volt néhány saját versem is, amiket addig csak egy-két elfogult ismerősöm olvasott. Valójában tipikus kamaszversek voltak, a szokásos hibákkal és közhelyekkel, de amikor a kezembe került a KMV irodalmi pályázata, kaptam az alkalmon, és jelentkeztem. A körzeti versenynél nem is jutottam tovább, de nem igazán tört le a dolog. Akkor még azt hittem, hogy ez is csak egy pályázat a sok közül. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A következő évben már bántam, hogy nem utaztam el Óbecsére pusztán azért, hogy eggyel többször lehessek részese az eseményeknek. Aztán a következő két évben, 2008-ban és 2009-ben nemcsak továbbjutottam a döntőbe, hanem mind a kétszer első lettem a verseimmel. De ez akkor már a legkevésbé sem számított. Sokkal fontosabb volt, hogy a sok hasonló emberrel ott voltunk egymásnak, hogy a tavasz három napon keresztül csak a miénk volt. A becsei színházteremben ülve szinte egyszerre lélegeztünk a színpadon álló versenyzőkkel. Megünnepeltük, hogy hasonlóképpen gondolkodunk, hogy szemérmetlenül hiszünk az igazunkban, hogy szabadok vagyunk, s szavainkkal néha még akaratlanul is olyan lényegi kérdéseket fogalmazunk meg, amikre aztán egy életen keresztül kereshetjük a választ, ha elég bátrak vagyunk hozzá.
Ezek a benyomások hogyan változtak az évek során? Máshogyan tekintesz a KMV-re szervezőként, mint résztvevőként?
Azt hiszem, csak a nézőpontom más most, hogy nem versenyzőként járok vissza évről évre. A KMV ugyanolyan fontos számomra, mint volt, és meggyőződésem, hogy a jelenlegi középiskolásoknak valami nagyon hasonlót jelent a rendezvény, mint amit nekünk jelentett nyolc-tíz évvel ezelőtt. Egészen biztos vagyok benne, hogy a KMV nélkül nem lennék ugyanaz, mint aki vagyok. Ez nosztalgiától fűtött túlzásnak tűnhet, de egyáltalán nem az. Rengeteg olyan ismeretséget kötöttem Becsén vagy a zentai KSZV-n töltött napok alatt, amelyek a mai napig meghatározóak, és számos olyan közeli barátot ismertem meg a rendezvénynek köszönhetően, akik nélkül ma kevesebb lennék.
Résztvevőként hogyan jutottál el a szervező posztig?
Biztos vagyok benne, hogy a fiatal, egykori versenyzőkből álló szervezőgárda a titka annak, hogy a KMV ennyi év után is élő, közvetlen és időszerű tud lenni. Szinte észrevétlenül lettem versenyzőből szervező. Ha az ember részévé válik egy közösségnek, akkor természetes, hogy tenni szeretne érte. Már középiskolásként is megjelentem az éves kerekasztal-beszélgetéseken, amelyek nyitottak ugyan a diákok számára is, mégis csak néhányan vannak jelen. Azt hiszem, megláttam, megéreztem, hogy miért rendkívül fontos ez az egész. S bár leérettségiztem, természetes volt, hogy visszatérek. Talán hozzátehetek ahhoz, hogy a KMV mások számára is olyan meghatározó élmény lehessen, mint amilyennek én tizenévesen megéltem.
Mi a te feladatod a KMV-n?
Fontos megjegyezni, hogy az év folyamán közösen gondolkodva alakítjuk ki a KMV zenei és művészeti programját, s folyamatosan törekszünk arra, hogy újdonságokkal, izgalmas, de ugyanakkor értékes tartalmakkal színesítsük a rendezvényt. A becsei döntő három napja alatt azonban mindenkinek megvan a személyre szabott feladata. Ettől működünk gördülékenyen. Én elsősorban a promócióért és a rendezvény dokumentálásáért felelek, de gálaműsort is rendeztem már.
Megosztanál velünk egy anekdotát a sokéves közös történelmetekből?
Nehéz lenne bármit is kiválasztani a sok emlék közül. Talán nem is lehet, mert minden összefonódik. Mert hiába mesélnék a hajnalig tartó beszélgetésekről, a nagy találkozásokról a főtéri ártézi kút mellett, a koncertek jótékony mámoráról, a felismerés öröméről, hogy mások is ugyanúgy gondolkodnak a világról, mint mi. A KMV-t nem elbeszélni, hanem megtapasztalni kell. S aki egyszer már átélte, azt előbb vagy utóbb úgyis visszahúzza a szíve.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá