A Vágtázó Halottkémek és a New Model Army zenekar közös pontjai:

1. Képtelenség elmagyarázni bárkinek is, milyen műfajról van szó!

2. Miért olyan nagyszerű ez a két banda?

3. Honnan merítik ezt a duzzadó életerőt ezek a hatvanadik életévüknél tartó zenészek?

Maguk alá gyűrik és szolgálatukba hajtják az életenergiát, majd tetszés szerint formálják. A zene itt tényleg valami kozmikus felszabadítás eszköze, a látszatvalóság lerombolása. Amit ők tesznek, az a bizonyíték, hogy a mátrix világ nem jött még létre, mert valószínűleg az első akkord erejétől alapjaiban omlana össze. Ez nem simogatás, ez pofabetörés…

A Kretenst lekéstük, sajnáltam… de az ezeréves cimbikkel házi sör mellett is kellett flancolni a Liquid Rock klubban, lefékezni az élet sodrását, kicsit szarni mindenre. A Barba Negra klubba tele hassal érkeztünk meg. Telt ház, sokszínű közönség fogadott bennünket. A punk, a metalos, a goth, az alter, a true hippie, mindenki ott volt kb. a 16 és 60 év közötti összetételű publikumban. Azt a csoportot képviselték, akiket az élet foglalkoztat, annak változatai, megközelítésének módjai. Grandpierre a Vágtázó Halottkémek élén szántotta a színpadot, teljesen kikelve magából. Fényképezés az első sorokból nem volt, ez nem az a közönség, ez nem az a zene, ez az élet.

A VHK új felállását látva egy pillanatra szurkáló sötét árny hatolt át rajtam. Boli már az égi dobokat püföli, Fritz is egy másik világban bűvöli a húrokat… a VHK-t én még velük láttam legutóbb. Az új bandatagok méltó utódoknak tűnnek, és a régiek is hozták az elvárt őrületet. A kakofóniát pár pillanatban annyira fokozták a színpadon, hogy olyan érzésünk támadt, épp most esik szét az univerzum, de pár hang az utolsó pillanatban megmenti a teljes tágulástól.

A világmindenség kiugrasztása után zöldbe borult a színpad. Justin Sullivan mindig szilaj kiállása bevilágította a teret, a távoli vidékek vágtái után visszatértünk a valóságba. Az R & R riffjére végre felszabadultak az indulatok, senki sem vágyódott már el idegen világokba, csak a jelennek akart behúzni egy nagyot... akár az örök télnek is az utolsó Winter lemez címadója közben...

Here Comes the War... Ahogy Sullivant nézem, tudom, hogy akármelyik korban élt, mindig forradalmár volt. Nem elhisszük, amit mond, hanem tudjuk, igaza van, mindig az is volt, mindig önmagát adta. Talán ettől olyan nagyszerű ez az egész, hisz mikor a nagy kiadók ki akarták árusítani a bandát az 1990-es évek elején, ők inkább visszaléptek a függetlenségbe. Ők soha senkinek nem lesznek a szolgái, mint azok a rajongók sem, akik minden konvenciót félretéve kikeltek magukból az este folyamán.

A repertoár összeválogatása nem egyszerű feladat, de az új anyag van annyira jó, hogy megbocsájtottuk pár klasszikus kimaradását.

A lazább szerzemények, mint a Higher Well, No Pain, Devils Bargain, remekül pihentették a közönséget, a The Charge, Born Feral segítettek felkészülni az őrületre, az olyan dalokhoz mint az Angry Planet, Eyes Get Used to the Darkness. A közönség transzban volt a Burn the Castle, 51st State közben, szerencsére épp idejében csillapították egy Between Dog and Wolffal. A Strange Brotherhood-lemez Wonderful Way to Go dala ismét kiszakított minket a lazulásból. Ekkor a pogó már korántsem volt vicc, mert a korcsolyázás is elkezdődött a sok kilökött ital hatására, ezután, ugye, jött a kicsi rakás nagyot kíván... taps-taps-vissza-vissza... Aztán Sullivanék visszajöttek, hogy egy Get Me Out-tal ki próbálják ölni belőlünk az életet, és tisztességgel elbúcsúzzanak az 1980-as évek végén toplistákat döngető Green and Grey dallal.

Persze kurvára nem megy el senki Vagabonds nélkül... no, ezt nem volt egyszerű kivárni. Ceri lassan bújt elő, egy nagyon szép hegedűszólóval. Mire a Vagabonds dallamához ért, Sullivan megjelent egy szál gitárral, és elkezdődtek a felejthetetlen sorok, amit együtt énekelt a közönség…

A zenekar többi tagja a dal háromnegyedénél kapcsolódott be, hogy visszadobják a második strófához, és tényleg elkezdődjön. A dobos posztot többen foglalták el, a közönség énekel, Sullivan babonáz, a 46 éves nők mellettem üvöltenek 55 éves, kigyúrt és széttetovált férjük nyakában vagy a vállán állva... így megy ez harmincon túl – nézünk össze egy 20 éves, szép, piros hajú lánnyal… Majd a színpadra ismét zöld fény borul, és elkezdődtek az I Love the World dallamai.

Nagy spirituális kibontakozás volt ez az egész... és várom a következő VHK- és New Model Army-koncertet... viszont komoly kérdések sötétítették el gondolataimat:

Ki tud-e termelni majd a jelenlegi pre-virtuális éra olyan előadót és olyan befogadót, aki pótolni tudja azt az űrt, amit az ilyen zenekarok és az ekkora egyéniségek maguk mögött fognak hagyni, amikor egy nap elmennek szarvast üldözni valahova a Tejút környékére?

Ijesztően bizonytalan vagyok a válaszban...