A fekete és a vörös tarantulamarásai

Alan Parker: Pink Floyd – A fal (Pink Floyd – The Wall) – 1982

Boomtown Rats, Rat Trap' live at Hammersmith Odeon, 1978. Ír-belga energia. Bob Geldof színpadra és filmvászonra termett.

Pink Floyd. A „szentháromságom” része. (Ami az európai gyökerű zenét illeti.) 1979, The Wall. Korántsem a legkedvesebb albumom tőlük. De azután 1982-ben Parker...

...persze, pazar a lemez önmagában is, ugyanakkor valljuk be, a filmmel – amely egyébként „csupán” egy koncertkísérő mozgókép ötletéből csírázott ki és szökött szárba – teljesedett ki az opus, nemesedett mesterművé mintegy. A képi világ, a kameramozgás, a karizmatikus Geldof a borotva élén egyensúlyoznak, hogy ne nyomják el a konceptuális alapművet. Ám minden precízen, milliméterre kimérve. Pedig – Jesszusúristen! – már csak az animációk tekintetében is kerek egészet sugároz az alkotás. (Gerald Scarfe remeklése!) Ahogy a néma és hűvös világűr elcsontosodott, falánk vaginájába durván belehatol a veszettül ágáló emberiség forró atompénisze... páratlan élmény. Tarantulaszínekben pompázó kalapácsnyelek menetelnek az elkerülhetetlen vég felé, nem túl vidám ez a történet, bizony.

Ugyanakkor mi lenne velünk, vajon, falak nélkül, melyekről a piszlicsáré földi hatalom megpróbálja velünk elhitetni, hogy mi magunk építjük őket önmagunk köré? Minden tartós habarcs tartalmazza a kőműves hitvesének hamvait – és amíg nem szakítod át szekercéd vastag fokával, szabad levegőt ugyan nem lélegezhetsz! A „rettenet sisakja” míg le nem pattan megkeményedett egódról... Pillangó nem röppenhet a magas Ég felé, gubóját míg keresztül nem rágta. Addig kárhozat minden pillanatod. Adj egy stabil pontot, és kimozdítom tengelyéből az Univerzumot.

Ez a film egy ilyen pont, komolyan mondom. Pedig csupán az innenső, árnyékos oldalt tárja eléd. A többi immár rajtad áll. Persze. Hogy miben hiszel. Mert kinek-kinek hite szerint. Maradhatsz a falon innen, elenyészve a termékenyítő televényben, a boldogabb jövő magvait dédelgetve kebleden. Vagy lehetsz az Égben boldogan megóvott. Halott.

Lebontva? Rocksztárnak kell-e lenned, hogy a show-biznisz kiábrándultságba és totális fásultságba taszítson, avagy elegendő ehhez az átlagos hétköznapok taposómalma is? Hogyan vesznek el gyermeki/angyali álmaink, miként kopik el eredendő imaginációnk, majd önbecsülésünk, végső soron szabadságunk hogyan enyészik el lassanként? Mindez persze részint „túlszerető”, részint elvesztett szüleink, valamint otromba, lelketlen tanáraink (feletteseink a seregben, igazgatóink, irodafőnökeink, műszakvezetőink) által generálódik – mi magunk makulátlanok vagyunk a magas Ég alatt. Akár giccs is lehetne, amennyiben nem volna mestermű.

The Wall

Közben Parker meg annyira pank, hogy csak na. Amennyire csak képes. Geldof viszont zsigerből az. És akkor itt és most jössz csak rá – 30 végignézés és 300 meghallgatás után –, hogy annó 1979-ben Watersék is észrevették ám, miféle zene szól még az övékén kívül a földfeletti Ég alatt. Meg utána a direktor úr is, hogy micsoda hullám érkezett nemrégiben a segge alá – nosza, meglovagolta. De még hogy! A vér, a szent fluidum pedig itt is éppen akkora nyomással pumpálódik és fröcsög kifelé – a film vöröse egyébként is megvadít! –, mint az Angyalszívben, teszem azt. Csak ez épp nem vudu, hanem pszichoanalízis.

Egyébként is jó szériát hozott akkoriban Parker. Nem sokkal az Éjféli expressz után a Falat, ezt követően meg a Madárkát, majd az Angyalszívet. És ugye mindegyiken ott húzódik végig a közös vonal: a fal, a tojáshéj és a szívburok széjjel nem repedhet, amíg a gyermeki ember meg nem szabadul a látszatlét délibábjától, és a magas Égre igazi önmagához fel nem szökken – addig csupán lárvalét van. Sötétség délben.

Rágyújtok inkább... – egy nótára, aber natürlich.

Gyermeki álmok helyett ordas hallucinációk? Igen.

The Wall

Kibomlik a virág: a mellbimbó, a klitorisz. Egy falásra elnyel, akár a Kozmosz szenvtelen szobacsöndje. Nincs már irgalom, visszhangozza a fal, és Jákob lajtorjája régen elszakadt. Ne várj derűt: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Csak a fekete és a vörös tarantulamarásai. Nem bízhatsz meg senkiben, nem hihetsz el semmit sem.

A disztópiák prototípusa és non plus ultrája – ami itt és most játszódik. De élőben. Absolutely Live! ...és persze Forradalom. A hamvasi értelemben vett maszkok letépésének igénye, szomorú hétfő, ez jött be most a Tube-on, senki sem vidám ebben a házban, szólott Beckett. Egészségére.

The Wall

...ahogy meg a kamera körbejár, ahogy a csatatéri jelenetekben szívet facsar, az tiszta Leone, bizony, A fal egy apokalipszisközbeni bizarr western, „nem annyira rossz” muzsikával körítve, tiszta élvezet, ahogy depresszióba taszít, ahogy egymás kezét szorongatva, picsogva néztük mi is végig a lánykával a kilencvenes években, másfél méterről. Tizedjére is.

Ja, és persze a Mother... Azzal kezdtem, hogy nem a kedvenc albumom tőlük. (Az egy ideje már az Animals, azt hiszem.) De a Mother talán a legkedveltebb Pink Floyd-nótám. Lehet a tiéd is... de ahhoz el kell játszanod. Legalább egyszer az életben úgy szívből, igazán. A magadévá kell tenned – keeeményen beakasztva neki –, nincs mese! Különben nem működik. Ha érdekel téged mindez egyáltalán. Ez az „egyáltalán” itt úgy néz ki, mint Psota Irén a nyolcvanas évek vége felé, haha.

The Wall

Derüljünk inkább, mint hogy a sötét oldal erejében gyönyörködnénk, elég volt a depresszióból; tudjátok, mit?, ha eddig még nem tettétek, ne is nézzétek meg ezt a borzongató árnyakba burkolózó kultuszfilmet, nagy a rizikó. Hogy felébredtek.

Az pedig igen hosszú időre szól.