2018. 04.10.

Qatar, Doha, Hamad International Airport, 13:45

Tizenegy nappal ezelőtt ugyanitt ültem a reptéri büfében, és néztem a felszálló gépeket, akkor huszonegy, most pedig egy tizenhárom órás átszállási idő elején, akkor kalandvággyal teli izgalommal, most annyi impulzussal, élménnyel és bennem kavargó érzéssel tele, amit több hónap lesz feldolgozni; akkor húsvétvasárnap volt, életemben az első a nagyinál töltött családi ebéd nélkül, most is egyedül, a makroökonómia-füzetemmel és abban a tudatban, hogy holnap egy új nap, és mintha egy új élet is kezdődne egy új időzónában, amit nem tudok már elképzelni, hogy két hete még a régi, jól megszokottat jelentette.

Tizenegy nappal ezelőtt nem tudtam, hogy ez az út sokkal, de sokkal többet fog adni, mint bármikor, a legvadabb álmaimban gondoltam volna, pedig életem egyik legnagyobb álmának teljesülése sem kis elvárás egy célállomással szemben.

Tíz nappal ezelőtt, két nap utazás, repülés, buszozás, taxizás után megérkeztem Bangkokba, a legzsúfoltabb, legmelegebb, legpárásabb, legfélelmetesebb és legvarázslatosabb városba, amelyben valaha jártam. Az utcai árusok kavalkádja, a hihetetlen nagy ételkínálat, amelynek a legnagyobb részét elsőre beazonosítani sem tudtam, a forróság és tízmillió ember egy városban, annyi, mint egész Magyarország lakossága, lesokkolt testileg-lelkileg. Az első két napon még emlékeztem arra, hogy volt valaha a messzi távolban egy másik életem. Az időeltolódás és a levegő szokatlan pára- és szmogtartalma miatt, úgy is fogalmazhatunk, hogy elállt a lélegzetem Bangkoktól. Ha láttátok a Másnaposokat, és azt hittétek, hogy ez annyira hihetetlenül dinamikus és brutális világ, ami nem is létezhet (bevallom, akkor én is így voltam vele), tanúsítani tudom, hogy annál sokkal, de sokkal durvább, mint ami a filmben van, jobb részeken pont olyan. A Királyi Palota, a Sky Bar, Chinstown, WatPho, Khao San Road, a számtalan új étel és íz és két nap után újra reptéren találtam magam két útitársammal – alig több mint egy óra repkedés után végre megérkeztünk arra a Thaiföldre, amire én vágytam, amit álmaimban elképzeltem, megérkeztünk Krabira. Soha nem felejtem el a reggelt, amikor másnap lesétáltunk a tengerpartra néző erkélyes kávézóba reggelizni, thai tejes teát inni, és vastagtésztás, mandulás, mézes, kókuszos palacsintát enni. Nem vagyok az az önelégült típus, de azon a mézes, boldogsággal túlcsorduló, tengerpartra néző reggelen azt éreztem, hogy most oda kell állni a tükör elé, és megveregetni a saját vállamat, mert tizenkilenc évesen már ezt is megcsináltam, akármilyen hihetetlen még számomra is. Valóra vált.

Kilenc nappal ezelőtt ott napoztam a világ egyik legszebb tengerpartján, és éreztem a boldogság illatát, most éreztem életemben először ezt az édes, kellemesen meleg illatot a napsütésben, és soha nem fogom elfelejteni. Az életben ezekért a pillanatokért érdemes küzdeni és tenni, energiát belefektetni, hogy eljöjjön az a másodperc, amikor azt tudjuk magunknak mondani, hogy minden egyes kis erőfeszítés: megérte.

Kilenc nappal ezelőtt én voltam a világ legboldogabb és legelégedettebb embere, most pedig véget ért az álom, amely valóra vált, de rájöttem arra, hogy ugyanolyan jó lehet hazaérni, mint amilyen világgá menni, újra látni azokat az embereket, akik életem tartópillérei, nyugalmam szigetei, belső nyugalmam visszaállítói, s akik szemének tavában magamat látom, s mint tükreim legjobb barátaim, mert a tükrök és a releváns referenciapontok nélkül az ember úgy el tud veszni a világban, hogy soha többet nem találja meg az otthon érzését, s az otthon ott van, ahol szeretik, és ő is tiszta szívből szerethet.

Képgaléria: