PÉNTEK 13.

Előre készülök a Roadburn 2018-as kiadására, de nem csak azért, mert ezúttal szólózom ezen az alt-sztóner-metál fesztiválon. Már egy jó fél éve észben tartom, hiszen nemcsak lelkileg, hanem testileg is bírnom kell a talpon állást a fesztivál négy napján. Amszterdamban élek, és bár érezhetően egyre melegebb az idő, egyelőre még senki sem számít azokra a nyári hőmérsékletekre, amelyekben hamarosan izzadni fogunk a fesztivál alatt.

Ugorjunk hat napot! Előző este megérkeztem a CouchSurfing vendéglátómhoz. A helyi lány „minden zenében fül” típusú, és így intuitíven ráérez arra, hogy mi a jó. Le is játssza a Highway to Hell-t, mielőtt megindulok. Kölcsönzök egy bicajt, és elindulok az aranyló újságíró-belépőmért, amit átvenni mindig egy meghitt, szinte szakrális érzés. Olyan, mint egy mágikus karperec, amellyel szabad átjárást kapok a pokol egy olyan verziójának kapuján, amelyik igazából a legmenőbb életen túli hely. Ismeritek azt a mesét, amikor a pogány meghal, és elmegy a pokolba? Egyik kedvencem, de erről majd talán egy másik alkalommal. Amint megvan a belépőm, megyek is a fő színpadhoz, hogy egészen közelről figyelhessem az idei első Roadburn-zeneélményemet.

A Roadburnnek sok szép hagyománya van, az egyik az exkluzív koncertek beszervezése. Ilyen a Waste of Space Orchestra is, akik a Dark Buddha Rising és Oranssi Pazuzu együttesekből vegyültek össze egy egyedi, csak itt és csak most fesztiválavatós entitássá. Úgy gondolom, hogy a kis Roadburn-pamflet copywritere az egyik legzseniálisabb a szakmájában, s talán pont ő írja meg a leglátnokibban azt, amit hamarosan hallunk és átélünk a közönséggel:
– A ceremónia során sikerül kinyitniuk egy portált, amelyik agymanipuláló színviharokkal és egocsökkentő hangerőszakkal töltött másik valóságba szippant... – Így is történt.

Vannak, akiket meglep ez a határozottan nagyívű nyitány (ami nem nyitókoncert, mivel a Yellow Eyes és Sannhet erős fél órával korábban már rázendítettek más színpadokon). Szerintem pedig ez várható volt, hiszen ezen a fesztiválon nem lesz olyan zenei hangzás, ami ne tarolná le a közönség nagyját. Egy magát élő legendává kinőtt keményrock-fesztivál pedig hogyan is kezdhetne másképp, mint sötét, mantrázó pszichedeliával? A zenészek és énekesek kántálnak, énekelnek, vonyítanak és hörögnek, levetik magukat a közönség lába elé, aztán megfogalmazhatatlan gesztusokkal idézik meg az ébredező esemény energiáit.

Ezután kicsit nehezen térek magamhoz, még dübörög bennem az őssámáni ritmus, de sietnem kell a Mariner kérdés és válasz ülésére. A terem már félig megtelt. Jonathan Selzer (a Metal Hammer-től) felszólítja Johannes Persson-t és Julie Christmas-t. Azoknak, akik még esetleg hájptalanságban szenvednének, elárulják, hogy ma játsszák utoljára a Mariner-t így, teljes formájában, együtt. Ráadásul, az utóbbi két évben egyre jobban belerázódtak a közös zenélésbe. Az album felvétele alatt egyszer sem tartózkodtak egy légtérben, végig külön stúdiókban dolgoztak. Johannes azt állítja, hogy az album félig sem volt még kész, amikor elküldték New Orleans-ba véglegesítésre. Julie szerint együttműködni a Cult of Luna-val az jelenti, hogy az egyértelműen felbukkanó hibákból is sikerrel lehet kijönni. Két napja vették csak például észre, hogy nem is úgy játsszák a lemezt élőben, mint a felvételen. Amikor átküldték az anyagot Julie-nak, még útmutatót is mellékeltek arról, hogyan énekeljen, aki azt viszont csak a felvétel félidejénél tudta meg, hogy az album maga az űrutazásról szól. Julie szerint a Cult of Luna egy olyan zenekar, akik régóta jártasak abban, amit tesznek, és nagyon is jól csinálják, viszont neki nem mondhatják meg, hogy a saját részét hogyan kezelje. Mindketten egyetértenek, hogy fellépéskor lehull a lepel, ami a mindennapi életben ott van, és ez a különös transzparencia elviszi őket egy olyan helyre, ahová amúgy sosem mennének. Elő előadás eleinte egyáltalán nem volt tervben, de a közönség növekvő követelése miatt megszervezték. Így, élőben, jobban kifejleszthették a közös rezgést, megtanulták hogyan bírják szusszal, – állításuk szerint az első pár koncert nem volt olyan sikeres. A végére még elárulják, hogy erre az alkalomra egész két hetet gyakoroltak.

A mércét sikeresen láthatatlan magaslatokba repítették ezzel a kis tirádával, amely alatt kortyolgatták a boraikat. De vajon teljesítenek-e? Jonathan még rákérdez, hogy valóban post-metálnak (metálon-túliaknak) tartják-e magukat, de nehéz kivenni a válaszból és mimikából, hogy ez Johannes-nak számít-e egyáltalán.

Mivel az idén egyedül jöttem a fesztiválra, és ráérek, lazán kóstolgatok a kínálatból. Az idei Roadburnön nemcsak bandákat kérnek fel, hanem teljes szcénákat. Ilyen a The San Diego Takeover és a The Japanese Psych Experience. Az előbbi az amerikai disztorzió vizionárusok régi és új úttörőit, míg az utóbbi Nipponban gitárégető sztóner riffhősöket hoz a Roadburn fedele alá. San Diegóból az első banda az Earthless, akik számomra nagy meglepetést okoznak, mivel korábban nem ismertem őket. A modern, groove-stoner pillanataik tovább marasztalnak, mint reméltem volna. Az Eyes-ba egy ajánlás alapján belehallgatok. A Green Roomba, ami a fő színpadhoz legközelebbi előadóterem, már nem lehet beférni, viszont a hozzám eljutó zene egyértelműen magával ragad.

Ezután a Converge következik, amit már a múltkor sem értettem, de egy új esélyt mindig lehet adni. Állok ott egy darabig, majd leszögezem, hogy talán egy harmadik, jövőbeli alkalom lesz az, ami meggyőz e banda élvezhetőségéről. Elmegyek meginni valamit. Azoknak, akik a Roadburnre szeretnének elzarándokolni, tudniuk kell, hogy idejében ott kell lenni, ha az ember az első sorokból szeretne látni valamit. Nekem mindig sikerül, de mindig legalább fél órával előbb ott vagyok. Szép lassan összesűrűsödik körülöttem a tömeg, a fények kialszanak, és mindenki rikoltozni kezd az izgatott várakozástól.

Szeretek figyelmesen bánni a szavakkal, de vannak dolgok, amelyek a megfogalmazhatóság lehetőségeit és határait feszegetik. Persze le lehet akkurátusan írni egy ilyen eseményt, de az már csak egyfajta plátói másolat visszhangja lehet csupán. Ami lezajlott a Cult of Luna Mariner koncertjén, valóban túl van a metálon, és a lemezfelvételen is. Ez az új befolyás, a világűr felé forduló akarat szele, egyszerre nyers és 21. századi. Kifinomult energiával robbantó hullámok, melyek a lelket csakugyan olyan helyekre röpítik, ahová magától sohasem menne, és talán nem is tudna. A világmindenség súlyával rendelkező riffek úgy szelik extáziséterré a hatalomritmusok között nyáladzó álomelektronikát, hogy örömmel állíthatom, ez az előadás kompenzált az összes eddig kihagyott kedvenc bandám koncertjeiért – mindenkinek kívánok (legalább) egy ilyen élményt életében.

Lehet, hogy a süti is segített, amely éppen akkortájt ütött be, amikor arra mertem gondolni, hogy biztos nem is fog hatni. Nem mintha számítana, mert ha ebben a pillanatban valaki odajött volna, letépte volna a mágikusan aranyló karperecem, és hazatessékelt volna, ugyanakkora mosollyal távoztam volna.

Megpróbálok belátni a Green Roomba, hogy a Bong-Ra Phurpa mit csinál, és azonnal magával ragad az arabikája. Irgalmatlan marihuána-zene ez, de sajnos túlságosan ki vagyok rekesztve a túlzsúfolt szobából, így továbbállok.

Az élet szereti a vígjátékot is, és így a szonikus űrdráma után megvicceli mindazon jelenlévőket, akik úgy készültek a fesztiválra, mint én. A következő banda: Weedeater! Már a hangolásnál bolondozik az énekes, és akármennyire próbálom komolyan végigtűrni a kicsit elcsépelt, bohóckodó amerikai humort, egyszerűen nem tudom, és kitör belőlem a kacaj. Utána talán egy kis déjà vu érzés fog el, mintha a múltkor is így lett volna vége egy estének. Annak dacára, hogy indításkor a banda a pénzünk visszakövetelésére buzdított, ugyanis saját bevallásuk szerint ennyire tűrhetetlenül rosszak, egy pár szám után megmutatták, hogy azért ez is csak egy rossz, de mégis nevetséges vicc volt. Eat weed and feel the groove! Jók lesznek az álmok.

KEDD... AZAZ PÉNTEK?

Egy zeneipari panellel kezdődik a nap, Pénz – kreatív éltetőelem vagy szükségszerű gonosz? kérdőcímmel. Öten beszélnek: a fesztivál egyik fő szervezője, Becky Laverty közvetítése alatt Frank Godla a Metal Injectiontől, Gavin McInally a Damnation Festivaltól, Michael Berberian a Season of Misttől és Dana Schechter az Insect Arkból.

Szerintük a zenés bandázás, lemezkiadás és turnézás mára egy drága hobbivá lett. Mennyit képes valaki feláldozni azért, hogy zenével szolgálhasson a közönségnek (?) – kérdik. A 90-es évek közepén már véget ért az a romantikus álom, hogy egy együttes aláírja a szerződést a kiadóval és utána minden egyenes sínen fut. Teljesen megváltozott az ipar, mint minden mást, ezt is a pénz fűti, de messze nem úgy, ahogyan ez régen történt. Napjaink digitális szolgáltatásai teljesen megváltoztatják a zenefogyasztás körképét, azaz olcsóbban és gyorsabban hozzá lehet férni a kívánt tartalomhoz. Amióta az emberek kevesebbet fizetnek zenéért, a stúdiók egyre olcsóbbak, így sokkal könnyebb zenét dobni a piacra. Soha korábban nem volt elérhető ennyi és ilyen sokféle zene, mint ma. Manapság az átlagember sokkal kevesebbért összehasonlíthatatlanul többet tud meghallgatni, mint húsz, vagy akár tíz évvel ezelőtt. Persze, ez a minőségre is kihat. Mint befektetők, sokkal nehezebb a dolguk. A demók legjava, amik naponta százával is érkeznek az e-mail címükre, leggyakrabban nyersek és befejezetlenek, azaz nem lehet velük mit kezdeni. A jelentkezők legtöbbje még nem turnézott eleget, hogy kidolgozhassa a saját hangját a közönség előtt. Túl sok olyan zenekar van, akik azok stílusát másolják, akikre felnéznek. Ebben nincs semmi rossz, de egy kiadónak az érdeklődése akkor lobban fel ha olyasmit hallhat, amitől egy zene egyedülállónak tekinthető. A legtöbb befutott banda nem tegnap kezdte. Tíz, húsz, gyakran harminc év tapasztalat van a tagok háta mögött, mire igazán befutnak. Ilyenek például a Swans, vagy a Neurosis és a tegnap mindenkit megbabonázó Cult of Luna. Pedig ők még csak nem is hasonlíthatók a régi nagy, ám azóta klasszikussá vált szenzációkhoz, mint az ABBA, a Queen és a többiek. Ezekből valahogy kifutott a világ, ilyen nagy név már szinte nincs.

Azt tanácsolják, hogy ha csiholod az egyedi frekvenciád, csihold csak bátran, turnézz, légy türelmes a hangfelvételekkel. Ha a banda jó, észre lesz véve. A jó együtteseket kereső kiadók olyanok, mint a ritka zsákmány, ami körül köröznek a cápák.

Amint vége ennek a bölcsességviharnak, rohanok is a színpadok irányába. A másik nagy menőség idén a japán pszichedelia. Ebbe bele is kóstolok a Minami Deutsch előadásán, és mivel váratlanul ér a kellemesen csípőrángató muzsika, ott is marasztal egy ideig. Utána azonban megyek a Godfleshre, mivel e banda lemezen kihallható industrial lapossága élőben kirobbanó basszusdiszkónak ígérkezik. A fő színpadon lesznek, ahol elkapom a Converge mai előadásának végét.

A Godflesh idén az egyik nagy meglepetés számomra, mivel olyan kegyetlen taposást rendeznek a közönséggel szemben, hogy jóval a fesztivál vége után is beleremeg a csontozatom. Ketten állnak a színpadon, színesen villogó stroboszkóp támasztja alá a buli terhét, önkéntelen headbangelést szorgalmaznak. A buli ezennel és hivatalosan metább szintre került.

Kikutatom az idei új színpadokat. A múlt évben még működő, legkisebb Extase színpad helyett idén két új van, valami öt percre a 013 fő helyszínétől. Ezek a Koepelhal és a Hall of Fame.

A Koepelhalban van a „merch” így az aznapi portékakínálat is. Sőt, idén maguk a művészek is itt vannak. Így megismerkedem Marald van Haasterennel, akinek a tavalyi, zseniálisan eredeti graphic-design posztereit nem sikerült ellopnom, mivel valaki mindig figyelt. Az egyik kedvenc művészem lett – mindenkinek ajánlom, hogy fedezze fel és kövesse őt Instagramon (@maraldart). Kérdésemre elárulja, hogy szívesen teljesít egyéni megrendeléseket is. Továbbállok, és találkozom Becky Cloonannal is, aki két éve volt a Roadburn illusztrátora, és akinek a poszterét sikerült is elcsennem – ennek külön örül. A nagy teremben van John Dyer Baizley is, a múlt évi főművész, fesztiválkurátor, plakátillusztrátor és a Baroness frontembere. A többit nem ismerem fel, vagy csak mások árulgatnak a nevükben.

A Hall of Fame a távolabbi új hely, és egy skate park található benne. Éppen a Petyr játszik a Takeover scene címkéje alatt, a sor hosszú, türelmesen kivárom. A hetvenes évek heavy átdolgozásait hallom, de nem várom ki a végét, szeretném ma behozni az Earthless-t, akik Damo Suzukival együtt a Koepelhalban vegyítik eggyé a San Diego és Nippon irányzatait.

Sajnos az Earthless eme kiadása egy kicsit kevésbe lélegzetveszejtő, mint a tegnapi, de azért becsülettel végigunom, hogy ott lehessek az Igorrron. Sokat kell várnom, de megéri az első sorokban lenni, ugyanis minden bizonnyal ez az idei év legvadabb koncertje. A négy ember – egy DJ, egy dobos és két énekes – a banda rajongói számára olyan ismerősen törik a ritmust és a műfajokat, hogy az első tíz percben szinte belefájdul a fejem. Aztán lassan hozzászokok. A performanszuk energikus, őrült és katartikus. Őrültként rezegnek a színpadon, cafatos ruhákban, mezítláb, és kaotikus sminktől piszkosan. Egyik pillanatban portugál fadóra ropja mindenki, a következő két ritmus között már dubsteppel dúsított fekete metállal törik össze a táncunk, aminek epileptikus rángatózás a vége. Fergeteges buli, mindenkinek ajánlom!

SZOMBAT

A napot Hugsjával kezdem. Akik emlékeznek a 2015-ös Roadburnre vagy ismerik az Enslavedet és a Wardrunát, azok talán tudják, hogy Ivar Bjornson és Einar Selvik pont akkor debütálták (Norvégián kívül) a Skuggsjá projektjüket. Nos, idén visszatértek.

Ez a zenei élmény a Roadburn azon lélekemelő része, ami minden évben valamilyen formában előbukkan. A darabok között az énekesek elbeszélnek történelmi migrációról, megélhetési körülményekről, életről, Európáról, és zárásként halálról. Ez maga az utolsó szám; a címe Ashes, és a dallama mindazok emlékét idézi, akiket hiányolunk. Nyugtató, mégis borzongató dallamok hangzanak fel mind ősi hangszereken, mind békés és mégis táncoltató gitáron, modern dobritmusokon, népiesen szellemi hegedűn, amihez persze hátborzongató ének társul. Ez a spirituális zene olyan, mintha az általuk emlegetett Szent Hegyen állva hallgatnám elhunyt őseink biztató mormogását.

(Folytatjuk)

Képgaléria: