Igen, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha valami betegségről, valami kórról lenne szó, és talán így is van. Rengetegen elvándorolnak külföldre, ahol a jobb egzisztencia ellenére sem boldogok, honvágyuk van, és nem találják a lelki békéjüket. Az itthon maradottak között is sok a helyét és a személyiségét kereső ember, akit túl sok inger ér, aki nem tud kiszállni egy elfáradt párkapcsolatból, vagy épp nem fér bele a másik életébe. Egymás és saját magunk foglyai vagyunk, és az a kérdés, hogy mi a rosszabb, ha tisztában vagyunk ezzel, vagy ha észre sem vesszük. Egy nagyon mélyreszántó önmagunkba figyelés a doroszlói L. Móger Tímea harmadik verseskötete, amely a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg az idén. A Homo labilis című gyönyörű kék könyvet Ágoston Lóránt illusztrációi gazdagítják, és jó lenne abban a tudatban élni, hogy a halak nem a bizonytalan ember szaporodását jelzik, hanem a céltudatosét és azét, aki nem hagyja el a gyökereit, inkább ápolja és hirdeti azokat. A költőről tudjuk, hogy erősen kötődik a nyugat-bácskai világhoz, azon belül is leginkább a szülőfalujához, és mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen módon összetartsa a közösséget. Ilyen jellegű küldetése van a lírai énnek is, aki arra kér téged mint olvasót, hogy „ne hagyd el magad”. A boldogság keresésének az útja számtalan helyre sodor minket, és ne várjunk bölcsőt és dajkamesét egy idegen országban és kultúrában. Az újdonság varázsa gyorsan elszáll, és még jobban kiüresedik tőle az ember:

„egy kocsmában

a világ bármelyik

felén

otthon van az ember

az elején”

A négy ciklusból álló kötet első és negyedik (I. Káin és (B)Ábel, IV. Az ember halai a nap vizében) részében prózaversek találhatóak, amelyek az éles, filmszerű képeknek köszönhetően lassú olvasást és még lassúbb értelmezést követelnek. A mondatok feldarabolása szaggatottá teszi a szöveget, és ezzel fokozza a magányt, a kilátástalanságot és a végletek közötti csapongást.

Agyölő

Sovány. Rezgő gyomrú. Holdra lát a földről. Szövi a magányt. Pókfajta a jövőből. Emberáldozatot kíván. Kínál. Falun nem lakik. Városokba nem jár. Nem létezik. Keletkezik. Hangok etetik. (Sz)ívig rág. (Hegy)gerinctelen. Néptelen. Emberbőr alá bújó. Végtelent ígérő országvilág. Aki magába engedi. Mind eleven. Halott.

A prózaversek egy új irányt jeleznek Tímea költészetében, és természetesen itt is bátran használja a zárójeleket, ami a többértelműséget teszi lehetővé, és alaposan megnehezíti annak a dolgát, aki el szeretné szavalni a költő verseit.

A Kálvária című versben a lírai én finoman rátapint arra a fontos tényre, amit már Sziveri János Bábelében is olvashattunk („érdemes-e menekülni innen/gyarlóságomat ha magammal kell vinnem”). Tímea ezt a gondolatot erősíti meg a vers végén:

„barlangot épít

köveket hord magára

terhét messzire viszi

ha messze jár”

A távolság, a gyökereink hiánya, a naponta megjelenő kihívások és az ismeretlenhez való alkalmazkodás valójában felnagyítják az egyedüllétet, az identitáskeresést, és hajléktalanná tesznek minket. Mintha kieveznénk az óceán közepére, és csak a halak vennének körül minket, de már az étvágyunkat is elveszítettük, mert belénk fulladt a magány. A kötet legvégét egyfajta letisztultság jellemzi, azt sugallva, hogy legjobb és legbiztonságosabb a part közelében maradni, abban a miliőben, ahol megszülettünk és egyenes gerinccel élni tudunk.