A minap volt szerencsém egy távoli, nyugati országból származó ismerősömmel beszélgetni. Azt mesélte, mennyire meglepő számára, hogy mi milyen elhatároltan gondolunk a magyarságunkra. Hogy elmegyünk Belgrádba vagy még délebbre az országban, és azt mondjuk, „le kell mennem Szerbiába”; hogy támogatásokat kapunk Magyarországtól azért, hogy magyar iskolába járassuk a gyerekeinket, és magyarul tanuljunk tovább; vagy hogy határokon átívelő, a magyar kultúrát ünneplő rendezvényeket szervezünk.

Számunkra mindez alapvető, nem is gondolkodunk rajta, és eszünkbe se jut, hogy másképp is vélekedhetnénk. Számára pedig mindez új, mert ő abban nőtt fel, hogy a nemzetiség meg az állampolgárság elválaszthatatlan egymástól. És nem egy elszigetelt véleményről van szó. Az egyetemen volt olyan szociológiatanárom, aki ehhez hasonlóan gondolkodott, és arról beszélt nekünk, hogy a nemzeti hovatartozás alapjait az országhatárok szabják meg, az erdélyi magyarok pedig a nem a magyar, hanem a román kultúra részét képezik. Egy népszerű magyarországi hírportál beszámolt egy rendőrségi ügyről, aminek a gyanúsítottja egy ukrán–magyar kettős állampolgár, miközben mindvégig úgy hivatkozott az egyébként magyar nevet viselő személyre, hogy „az ukrán férfi”.

Túllépve azon, hogy határon túli magyarként mindezeken nagyon könnyű zsigerből megsértődni, és kikérni magunknak a „lerománozást” meg a „leukránozást”, érdemes egy kicsit jobban megfigyelni ezt a fajta nemzetfelfogást, hátha közelebb jutunk a megértéséhez, és kiderül, hogy nem is akkora sületlenség, mint azt első hallásra gondolnánk.

Számunkra magától értetődő, hogy a nyelvünkre és a kultúránkra az identitásunk részeként tekintünk. Ha külföldön megkérnek minket, hogy meséljünk magunkról, szinte az első mondatunkban benne lesz, hogy magyarok vagyunk. A nyelv, a nemzet és a kultúra fogalmai számunkra egymástól elválaszthatatlanok, hiszen már Széchenyi is megmondta: nyelvében él a nemzet!

Pedig ez a kijelentés korántsem ilyen egyértelmű. Függetlenül attól, hogy személyesen egyetértünk-e vele vagy sem, azt el kell ismerni, hogy másféle nemzetfelfogások is léteznek, amelyek éppúgy érvényesek lehetnek, mint a miénk. A kultúra és a nemzet társadalmi konstrukciók, vagyis eredendően nem léteznek, csak azért vannak, mert a társadalom megteremtette őket. Önmagukban értelmezhetetlenek, nekünk, a társadalom tagjainak kell jelentést adnunk nekik. Ezért az, hogy mi az összefüggés köztük, szintén nem egy előre leszögezett tény, hanem attól függ, hogy hogyan értelmezzük az általunk megteremtett konstrukciókat.

Kelet-Európában hagyományosan a nyelvet és a kultúrát tekintjük a nemzet alapjának, miközben nyugaton úgy gondolják, hogy a nemzet része az, aki az országhatárokon belül, az adott ország állampolgáraként nőtt fel. Így fordulhat elő, hogy az ír anya és az osztrák apa gyereke angol lesz, mert Angliában élt a család, amikor ő megszületett és felcseperedett. Ez számunkra pontosan ugyanolyan érthetetlen, mint az angolok számára az, hogy Szerbiában magyarok is élnek, akik magyarul tanulnak, és közülük sokan nem is beszélik vállalható szinten az államnyelvet.

Az Egyesült Államok nemzetfelfogása is a Nyugatra jellemző elveken alapul: számukra az a nemzettárs, aki amerikai állampolgár, és, mondjuk, Los Angelesben vagy New Orleansban nőtt fel. Ez vonatkozik a déli államokban élő, spanyolul beszélő népességre éppúgy, mint a bevándorló koreaiak gyerekeire, még akkor is, ha ezek az emberek éppen csak gagyognak angolul. Ellenben az ausztrálokat vagy a kanadaiakat nem tekintik nemzettársaiknak, hiába a közös nyelv és az azonos alapokon nyugvó kultúra: ők egy másik ország állampolgárai, semmi közük az USA-hoz.

Ha valaki Kelet-Európában ad hangot ilyen elképzeléseknek, azon minimum meglepődünk, de az is lehet, hogy rögtön rasszizmussal vádoljuk. Ceauşescu véleménye például az volt, hogy az erdélyi magyarok nem többek magyarul beszélő románoknál. És ettől ne nyíljon ki a bicska a zsebünkben?!

A kétféle nemzetfelfogás megléte első látásra ellentmondásosnak tűnhet, és szinte ösztönösen késztetést érzünk arra, hogy bebizonyítsuk: a miénk a helyes. Részben igazunk van természetesen, mert a nemzetfelfogás történelmileg alakult ki. Ha a mi történelmünk ahhoz vezetett, hogy a nemzetre mint azonos nyelvet beszélő, azonos kulturális gyökerekkel rendelkező emberek összességére gondolunk, akkor számunkra nyilvánvalóan ez a helyes nemzetértelmezés. Ez nem jelenti azt, hogy az angoloknak is megparancsolhatjuk, hogy hozzánk hasonlóan tekintsenek a nemzetre. Ha ők a nemzet részének tartják az indiai bevándorlócsalád Londonban felnőtt gyerekeit, akkor ezt nekünk is el kell fogadnunk. Nem mondhatjuk nekik, hogy ti nem is vagytok angolok, mert ugyanúgy az identitásukban sértjük meg őket, mint amikor nekünk mondják mások, hogy nem is vagyunk magyarok. Ez tehát fordítva is érvényes, vagyis a nyugati országok sem jelenthetik ki kerek perec, hogy határon túli magyarok márpedig nem léteznek.

Az igazi problémát nem a nemzetfelfogások különbözősége jelenti, hanem ennek a politikai következményei. Ezek közül szerintem kettőről érdemes beszélni: a nemzetállamokról és a nemzeti kisebbségekről.

A homogén nemzetállamok alapja, hogy aki bent van, az a nemzet része, aki meg kint van, az nem. Ha ezt igaznak fogadjuk el, akkor nincs semmi baj a nemzetállamok homogenitásával. De amint megjelenik valaki, aki kívülről is a nemzet részének tekinti magát, meg egy másik, aki belülről sem érzi úgy, hogy odatartozna, már nem is hangzik olyan jól a homogenitás. Mert innentől kezdve a nemzetállam kényszer, és eszköz a kisebbségek elnyomására. Aztán pisloghatnánk félig értetlenül, félig felháborodva, mint amikor elsős gimisként az angolkönyvünk The Melting Pot (Az olvasztótégely) című olvasmányában azon szörnyülködött a szerző, hogy az USA-ban, bizony, vannak latin-amerikai származású emberek, akik spanyolul tanulnak az iskolában, alig tudnak angolul, és már-már a hivatalnokoktól várják el, hogy spanyolul beszéljenek velük.

Ebből is látszik, hogy a nemzeti kisebbségek léte csak akkor értelmezhető, ha úgy (is) tudunk gondolkodni a nemzetről mint más országban élő, de azonos kulturális háttérrel rendelkező emberek összességéről. Egy franciának vagy egy angolnak nem is egyszerű megmagyarázni, miért is kell nekünk a Minority Safepack, azaz a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek EU-s védelme. Egy-egy ország hozhat olyan intézkedéseket, amelyek elősegítik a kisebbségek jogainak az érvényesítését, de abban nem mindig bízhatunk, hogy ahogy a kormányok követik egymást, úgy lesz a kisebbségek helyzete is egyre jobb. Ha viszont egy országok fölött álló szervezet, jelen esetben az Európai Unió, szabályozza, hogy milyen minimumokat kell minden országban teljesíteni, akkor olyan nagy baj már nem érhet bennünket.

Ezt a gondolatot nem volt egyszerű népszerűsíteni, hiszen sok uniós országban az országhatárokat tekintik mérvadónak, amikor nemzetről van szó, így jószerével nincsenek is nemzeti kisebbségek, akiknek szavatolni kellene a jogaikat. (Nyilván nem véletlen az sem, hogy azokban az országokban írták alá tömegesen a petíciót, ahol az emberek személyesen is érintettek a kérdésben.) Ezért tekinthető a kezdeményezés hatalmas sikernek: gyorsan összegyűltek az aláírások, és bár azóta sokáig parlagon hevert az ügy, lassan aktuális lesz, hogy az újonnan alakult Európai Bizottság elkezdjen vele foglalkozni.

Érdekes kérdések ezek, és nehéz igazságot tenni abban, hogy kinek van igaza. A jó hír az, hogy nem is kell: amíg elfogadjuk, hogy mások másként gondolkoznak, és nem akarjuk a másikra erőltetni a saját nemzetfelfogásunkat, addig ez csupán egy a temérdek kulturális érdekesség közül, nem pedig összeférhetetlen véleménykülönbség.

Képgaléria: