Van az a rettenetes filmes klisé, amikor a magát szorult helyzetbe keverő fiatal társaság nagyon gyorsan szeretne elmenekülni, de éppen akkor nem indul az autó, megy el a térerő vagy kell visszaszaladni valamiért, amikor a baltás gyilkos kiáltásai már félelmetesen közelről hallatszanak. Ezek a jelenetek sejlettek fel bennem is Norvégia kellős közepén – szerencsére baltás gyilkos nélkül.
2018 nyarán még öthetes észak-európai túrám elején jártam, amelynek során Bergenből indulva a terv az volt, hogy eljussak Norvégia legészakibb területeire, majd onnan lehetőleg Oroszországon át valahogy hazakeveredjek, mielőtt lejár a főnökömmel kötött nemdolgozási egyezmény. Az első hetem végén érkeztem meg Mosjøenbe, egy 10.000 lakosú, csendes kisvárosba, ami az esővel és köddel mégis valami hátborzongató bezártságérzetet keltett, hiszen a várost nyugatról határoló fjord mögött azonnal egy hegyvonulat magasodott, egy bárhonnan látható „zöld falat” képezve Mosjøen egyik oldalán. Történetesen ebben a posztapokaliptikus környezetben található a hosszúkás Norvégia nagy gonddal kikalkulált földrajzi középpontja is, amit a város külterületén, egy lakóház garázsa elé az aszfaltra felfestett fehér pont jelöl, mindenféle iránymutatás nélkül. Szóval esélytelen lett volna megtalálni szállásadóm, Eirik helyismerete nélkül.
Eirik a szó szoros értelmében kívül-belül ismeri az országot, hiszen munkaköri leírása alapján talán alagútfúró-menedzsernek lehetne nevezni. Épp kapott is egy váratlan hívást, és emiatt sürgősen el kellett rohannia északra az aktuális projekthez, velem pedig közölte, másnap délelőtt ér vissza, addig érezzem magam otthon a házában. Én másnap 14 órakor indultam is volna tovább a vonatjegyemmel, de az országon reggelre oda-vissza keresztülvezető, a fáradtság legapróbb jelét sem mutató Eirik nem akart rossz vendéglátó lenni, így felajánlotta, hogy megmutat egy vízesést, ami csak háromnegyed órányi autóútra van innen, a hegyen.
Remek, még pont van annyi időm! Célba vettük hát a legközelebbi hidat, és egyenesen belehajtottunk a tekintélyt parancsoló zöld falba. Szerpentinjeinek útminősége olyan volt, amiről egyáltalán nem gondoltam, hogy létezik Norvégiában. A kihalt zötykölődés közben aztán egyszercsak szembejött egy autó, amire Eirik nevetve meg is jegyezte: „Látod ezt az autót? Ő a postás. Az egyetlen ember, aki ezen az úton közlekedik.”
Megnéztük a vízesést, aminek igazából nem maradt éles nyoma sem az emlékezetemben, sem a fényképezőgépemben. Visszainduláskor alig tettünk meg pár száz métert, amikor egy durranás hallatszott. Hát, ez egy bal első defekt, állapította meg kiszállva Eirik, miközben rajzfilmes mozdulattal hajította maga mögé a követ, amin áthajtott. Nem baj, egy kerékcsere még belefér, Eirik ráadásul hobbi-autószerelő is. Kár, hogy ez a tény most épp hátráltatta a folyamatot, mert bár pótkerekünk volt, az emelőt az udvarában felejtette egy másik autóban… Nem baj, rögtön felhívja egy cimboráját, hogy ugorjon el vele ide a semmi közepére, ahol épp vagyunk. Hm, de mi az, hogy nincs térerő? Ilyen még a világ leggazdagabb országában is előfordulhat? No jó, semmi gond, úgyis jön errefelé valaki hamarosan. Hé, várjunk csak, tényleg a postás az egyetlen, aki erre jár? De hát ő az előbb ment el a másik irányba! Jó, ezen a ponton már tényleg kezdtem magam úgy érezni, mint azokban a bizonyos filmekben.
Bár az élethelyzet kétségtelenül izgalmas volt, azért nem forgott olyan sok kockán, legfeljebb a Bodøbe tartó jegyem ugrik, de egyébként is azért mentem el világgá, hogy váratlan helyzetekbe kerüljek. Persze úgy alakult, hogy azért kapkodós legyen a vége: amikor némi bóklászás után isteni adományként megjelent a térerőjelzőn egy aprócska csík, ment is a telefon Eirik barátjának, s ő, mintha csak ezt a pillanatot várta volna, akcióba lépett, hiszen látszott rá némi esély, hogy még épp elérem a vonatot. Megjött, lepasszolta az emelőt Eiriknek, akit jól ott hagytunk, mert velem már száguldott is vissza Európa legészakibb vasútvonalához. A kalauz már éppen csukta az ajtót, de szerencsére Norvégiában vagyunk, ahol az a szokás, hogy megvárják a loholó utast.
Így hát elindulhattam következő szállásadómhoz, akiről már kiderítettem, hogy közepesen híres személy, hiszen saját Wikipédia-oldala is van…
(Folytatjuk)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá