:

Sporhetsztori 100.

:

100. rész – Ez is én vagyok

Továbbra is sokat töprengek. A szokásos egzisztenciális és mindennapi problémák között sűrűn eszembe jut az is, hogy vajon ugyanúgy belegabalyodtam volna-e ebbe a kölyökbe akkor is, ha más időben és helyen keveredtünk volna egymás közvetlen közelébe. Vagy akkor csupán elmentünk volna egymás mellett? Esetleg nyugodtan, mindenféle érzelmi kilengés nélkül dolgoztunk volna karöltve?

Gondolom, a számtalan többi mellett ez is egy örök kérdés marad, egészen addig, míg véletlenül nem futunk újra össze valahol a világban (ha egyáltalán erre sor kerül valaha).

Egyelőre egészen steril vagyok.

A hegyi patak visszatért medrébe a hatalmas olvadás után. Talán túlságosan is elapadt, visszahúzódott. Az érzelmi köldökzsinór elvágása gyorsan és fájdalommentesen történt. Amint a Kicsike kimondta a végszót, felszabadultam.

Könnyebben lélegzem. Nem pazarlom a gondolataimat, energiámat a lehetséges variációkon való töprengésre. Most csak az érzelmi nincs van. A (majdnem) minden mindegy állapota. Próbálok előre nézni. Magamba figyelni. Helyrerakni a szétcsúszott dolgokat.

– Be mertem ismerni magamnak, hogy szükségem lesz professzionális segítségre is, hogy felgyorsítsam a természetes folyamatot. Nem szenvedheti tovább a környezetem a bennem fortyogó mocsárt. Senkinek sem használ…

Ezt a jubileumi Sporhetsztorit igazán különlegesre szerettem volna, de… sajnos, egyelőre túlságosan érzelem- és ötletmentes vagyok. Talán, mire eljön a következő lapzárta, már beindul valami bennem/körülöttem, és érdekesebb sztorikat tudok publikálni. Remélem, addigra találok valami inspirációt, ha már a múzsa elillant.

Képzeljétek, „csupán” hat (!) évembe került, mire eljutottam a századik cikkhez. Jesszusom! Leírni is sok. Pedig milyen gyorsan és észrevétlenül elrepült ez az idő. Akárcsak a rá következő hat, harminchat is elszáll majd.

Sűrűn eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha másképp döntök. Sok esetben. Mi lett volna, ha…

Látom magam különböző szituációkban, különböző országokban, különböző emberekkel körülvéve. Általában boldog vagyok, elégedett, fitt és mosolygós. Pont a mostani énem ellentéte.

Talán ha…

Talán ha okosabb lettem volna, és többet figyeltem volna magamra, és nemcsak a bulin és a lazuláson járt volna az eszem, és nemcsak azon, hogy ne legyek egyedül, hanem… Ha magamba néztem volna idejében, és nem a párkapcsolatoktól vártam volna a „megváltást” és nem a kényelmességtől a sült galambot, akkor most másképp lenne.

Talán elégedettebb és boldogabb lennék.

Talán nem keresném a kibúvót most sem (okkal, ok nélkül).

Talán jobb anya volnék.

Talán több inspirációt adnék, és talán kitartóbban harcolnék.

De ez a mostani én, ez is én vagyok, és a jobbik énem felé igyekszem folyamatosan.

Ugye, mindig a jelenleginél jobb, a magasabb szintű valami felé haladás a cél?

Az okosok azt mondják, hogy örülni kell mindannak, ami körülvesz bennünket, és mindennek, ami velünk történik, mert minden búnk, bajunk csak azért van jelen az életünkben, hogy végül a hasznunkra legyen.

Tapasztalás, bukás, felállás nélkül nem létezik előrehaladás sem. Ezek nélkül csak egy helyben toporognánk.

Valamint ha másképp alakítottam volna az utam, a Kicsiny Erdei Tündérkéim sem lennének az életem része. Nélkülük ez a világmindenség, az Én Világom, egy sokkalta elviselhetetlenebb, szomorúbb, élhetetlenebb hely lenne. Úgyhogy biztosan jó helyen jártam/járok, mert ők a realitásom részei, én az övéké, érettük kelek fel minden reggel, általában mosolyogva, hullafáradtan is. Őket látva, érezve, szagolva, ölelve, (időnként) lekiabálva – boldog vagyok. A többi mög majd lössz valahogy.

Gyakran hiányzik a belgrádi munkám, az ottani életem. Hiányoznak az emberek, a megszokott környezet. Hiányzik a nagykövet asszony, aki annak ellenére, hogy rengetegszer kiakasztott apró-cseprő dolgaival, nagyon szimpatikusan jellemzett engem egyszer.

Meglátása szerint olyan vagyok, mint az alvilág és a mennyország között szárnyaló lepke, aki mindenkivel szót ért az őt körülölelő világban, és aki bárkinek, akihez odaröppen, pozitivitást és jókedvet ajándékoz, majd tovaszállva derűjét tovább zúdítja mindenkire, aki az útjába kerül. Nem pont így fogalmazott, de ennél pontosabban sajnos nem tudom idézni a szavait. Gondolatai nap mint nap eszembe jutnak, és rosszabb pillanataimban lelket öntenek belém. Remélem, hamarosan ugyanúgy fogok magamra tekinteni, ahogyan ő lát engem.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Lackó Márta
„Szeretnék a közösség aktív tagja maradni” Lackó Márta vagyok, 21 éves, kisoroszi lakos.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: educationnext.org
Borús jövőkép Az előző cikkek megírása és megjelenése után, visszaolvasva ezeket, egy pici lék maradt a gyomrom...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: clark.com
Jogi Kar, te drága! DAY 292: KÉREM A KÖVETKEZŐT!

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Megyünk az Exitre!
Jövőre a cseheknél, idén itthon! A Brutal Assault elmarad, a Summer Breeze egyre komolyabban küzd, Exit lesz!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Soha ne add fel! Beszélgetés Téglás Zolival depresszióról és segítségkérésről

0 Hozzászólás | Bővebben +
Picasa:
Kinőni a homokozót A Fabula Rasa Színjátszó Grund bemutatóján jártunk

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Maria Karalyos: Empty street
Karikás Ildikó versei Prédára várva

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 100. 100. rész – Ez is én vagyok

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fenyegető rög Közeledik a nyár, a szabadtéri aktivitások időszaka, amikor a sportolás és egyéb fizikai aktivitá...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Brandenburgi-kapu orosz változata
A litvánok esete a napsütéssel Miután különös vonzalmat fejlesztettem ki az Oroszország határain, valamint a földrajzilag szélső...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Borsos Dóra (fotó: Dávid Flóra)
Aki választ: Borsos Dóra Az otthont nem a hely határozza meg, hanem hogy azokkal az emberekkel legyél, akik között otthon ...

0 Hozzászólás | Bővebben +