Miután különös vonzalmat fejlesztettem ki az Oroszország határain, valamint a földrajzilag szélsőséges helyszíneken lévő országhatárokon való átkelés iránt, ráadásul ennek a kettőnek több esetben is közös a metszete, már csak idő kérdése volt, mikor veszem célba az orosz–litván határt Európa egyik legfurcsább természeti képződményén, a Kur-földnyelven.

Gdansk irányából közelítettem meg a kalinyingrádi területet. Amennyire érdekesnek tűnik ez a különös régió, annyira nem érdeklődik iránta a világ: a helyieket őszintén meglepi, ha valaki pusztán kedvtelésből érkezik Kalinyingrádba. Hiába kötődik történelmileg ezer szállal Európához és van még saját Brandenburgi-kapuja is, a városkép tagadhatatlanul orosz: széles utak, kint felejtett kommunista szimbólumok, indokolatlanul összekuszálódott villanyvezetékek és játszótérként is funkcionáló szabadtéri hadászati kiállítások jellemzik. A kalinyingrádi területhez tartozik viszont a Kur-földnyelv déli része, amelyen Oroszország Litvániával osztozik. Ez a 100 kilométer hosszú, de átlagosan csak egy kilométer széles félsziget a Balti-tengerből szakít ki egy darabot, északi pontján egy rövid kompúttal lehet megérkezni Klaipedába. Okkal feltételezhetnénk, hogy ez a keskeny földsáv nem ad lehetőséget túl komoly infrastruktúra kialakítására, és egyébként is ki akarna ide költözni, ám ez tévedés: forgalmas autóút húzódik rajta végig, ez az egyik fő átjáró a két ország között – ami azt jelenti, hogy még határállomást is létesítettek rajta, amin, Oroszország lévén, elég fagyos hangulatú és hosszadalmas az átkelés. Ember alkotta akadály a természet alkotta akadályon: védelmi szempontból az egyik egy erős turzás, a másik meg erős túlzás.

A túloldalon élénkebb az élet, ki is szállok a határt követő első településen, Nidában, ami maga a litván turistaparadicsom és buliközpont. Bennünk, itt Európa déli felében élve, az a kép élhet a balti népekről, hogy ha nyaralni szottyan kedvük, kénytelenek legalább valamelyik mediterrán országig utazni. Lehet, hogy egykoron még ez volt a helyzet, de a globális klímaváltozás felgyorsulása óta a litvánok köszönik szépen, nagyon jól le tudnak barnulni a saját strandjaikon is. Sőt, ha az ember Európa legszebb homokos strandjait keresi, pontosan ide, Nidába kell jönnie – történetesen a Kur-földnyelven találhatóak a kontinens legnagyobb homokdűnéi, az embernek csak azt kell eldöntenie, hogy a nyugati oldalon, a Balti-tenger partján, vagy pár száz méterrel odébb a túloldalon, a Kur-öböl partján szeretné-e tölteni az idejét. Nekem, mondjuk, volt egy harmadik opcióm is, hogy a Faksas bár pultjára dőlve töltsem az éjszakát, miután érkezésemkor mindennemű, fedéllel rendelkező nyugvóhely foglalt volt Nidában, az összbalti nemzeti ünnep közeledése miatt. Tartózkodásom idején volt ugyanis 30 éve, hogy 1989. augusztus 23-án, amikor még nem lehetett Facebookon eseményt csinálni és meghívni az ismerősöket, mintegy kétmillió ember alkotott kézen fogva 675 kilométeres egybefüggő láncot Tallinn központjától Rigán át egészen Vilniusig – az észtek, a lettek és a litvánok ezzel az összefogással hozták létre a világ egyik legnagyobb erejű békés tüntetését, kiállva a három állam Szovjetuniótól való függetlenedéséért.

A három nép által azóta is közösen ünnepelt Baltic Way mozgalom volumenéhez ma már semmi sem fogható, de egy másik litván üdülőváros, Palanga megtalálta a módját, hogyan lehet még most is nagy tömegeket megmozgatni. Palanga a litván átlagember nyári üdülőközpontja: jóval egyszerűbben elérhető, mint az ország csücskébe dugott Nida, nem kell hozzá kompozni, és ittas fiatalokon keresztülbukdácsolni sem, ehelyett részt lehet venni a környék fő látványosságán, a kollektív naplementenézésen. Ez a város úgy kínálja, az emberek pedig úgy fogyasztják a naplementét, mintha a világon egyedül itt megfigyelhető csillagászati jelenségről lenne szó. A város remekül épített üzletet a Föld forgására: minden nyári estén nagy tömegek kezdik itt meg zarándoklatukat, hogy szó szerint meglássák a fényt a kilométeres kirakodósor végén. A tengerbe mélyen benyúló mólót építettek, ezen zajlik a fő attrakció – mintha közelebb kerülhetne a Naphoz, aki arra felsétál. Egyszerre monumentális és mulatságos a pillanatsor, ahogy szótlan tömegek állnak és nézik a fény játékát, mint a pripjatyi lakosok a Csernobil sorozatban, és talán egy kicsit még szurkolnak is, nehogy ezen az estén technikai okokból elmaradjon a mutatvány.

No jó, tényleg szép, de azért jobban is ki lehetne használni. Ha egy balkáni ország lenne, már biztos, hogy kerítéssel körbezárták volna a Napot, hogy csak a mólóról lehessen látni, és pénzt kérnének a belépésért.

Képgaléria: