DAY 315: PARÁNYI TÉVEDÉS

Nem én vagyok az egyetlen, akinek a tanulmányai folyamán megromlott a látása. A professzorok sem rendelkeznek már olyan sasszemekkel, mint valaha. Azt persze látják, amit nem kéne, de a szenvedéseink valahogy mindig a látómezejükön kívül maradnak. Pedig nekem rendszerint a homlokomra van írva, hogy a pokol bugyrait járom meg felelés közben.

Egyik hátsó padban küzdöttem a nekem osztott kérdésekkel. Az asztalon ott hevert a jegyzetpapír, a tolltartóm, egy üveg víz, valamint a kék színű borítóba bújtatott indexem. És akkor meghallottam a professzor hozzám irányzott kérdését, vagy inkább felháborodását, hogy kiraktam magam mellé a könyvet! Érhető, hogy mi vezetett a téves feltételezéshez. A kettőnk között lévő nagy távolság, valamint a borítónak a könyvhöz passzoló kék színe. Felemeltem a leckekönyvem, ezzel bizonyítva ártatlanságomat. A csávó elmagyarázta, hogy mi zavarta meg, én meg csak bólogattam. Lenyeltem a válaszom, pedig úgy megmondtam volna neki a magamét! Hogy könyv? Hogy kiraktam-e magam mellé a könyvet a vizsga alatt? Má hunné’. Drága professzor úr, abból nem sok hasznom lenne. Az igazat megvallva, maga Jézus Krisztus is ülhetne mellettem, természetesen a két méter távolságot betartva, még az sem lenne a segítségemre. Nem ezen az egyetemen, nem ezen a vizsgán. De én, a jól nevelt gyerek, csak annyit mondtam, amennyit a helyzet megkövetelt. Habár egyszer ki kellene próbálni, lehet, hogy pont a kacér pofázás lenne az, ami gyorsabban és egyszerűbben vezet a célhoz.

DAY 316: A MARKEREK ÉS A TÜRELMEM EGYFORMA TEMPÓBAN FOGYNAK

Nemegyszer neveztem a tankönyveimet drága kifestőknek. A tanulást azzal kezdem, hogy első olvasás után megpróbálom aláhúzni a lényeget, azt, amit meg szeretnék tanulni, de végül keresztül-kasul beszínezem a könyv minden egyes oldalát. Hangosan szoktak koppanni a megszenvedett markerek a szemetes alján, miután kilehelték a lelküket. Amikor egy újabb flomit dobtam a kukába ahelyett, hogy visszatettem volna szépen a kis vödörkébe a társaihoz, gyorsan felírtam a listámra, hogy új markereket kell vennem. De a változtatást már nem mentettem el. Minek? Minek nekem új marker? Aláhúztam az utolsó könyvet is. Viszont a tanulási folyamat ezzel még korántsem ért véget. Az tulajdonképpen majd csak most kezdődik. A markerek gyenge lelke időnként visszajár kísérteni, hogy ennyi volt, közeleg a vég, s lassan ki kell majd lépni a nagybetűs életbe. Vagy hogy új markereket kell venni, mert időközben megváltozott a törvény, és az általam aláhúzgált könyv helyett is új jelent meg.

DAY 317: A KUTYAFÁJÁT ANNAK A NEMZETKÖZI JOGNAK

Az a típus vagyok, aki hangosan tanul. Úgy tudom a legkönnyebben elsajátítani a tananyagot, ha néhányszor elmondom hangosan azt, amit már előtte jó párszor elolvastam. Pont ez az oka annak, hogy egyedül tanulok, és nem járok olvasóterembe sem. Jól nézne ki, ha egyszer csak hangosan kezdeném el magyarázni a falnak vagy az előttem ülő hátának azt, amit igyekszek megtanulni.

Egy szép tavaszi délutánon európai uniós jogot tanultam. Akad pár tantárgy, amit teljes szívemből utálok, és kínszenvedés volt a tanulás minden egyes pillanata, ezt a tantárgyat viszont felettébb feleslegesnek tartom. A nemzetközi jog még valahogy elmegy, ki tudja, hogy egy nap majd hol kötök ki, de minek az EU! Vagy vannak még olyanok, akik hisznek abban a tündérmesében, hogy egy szép napon majd mi is egyike leszünk a tagállamoknak? Mire Szerbia bekerül, a többiek kilépnek.

Az egyik kiskutyám úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám azon a délutánon, és majd tanúja lesz annak, hogy igenis tanulok, amikor hosszú órákat töltök a szobám négy fala között. Kihasználtam a közönséget, és a kis szőrmóknak kezdtem el ecsetelni, hogy mit is jelent a diszkrimináció tilalma, beszéltem az EU-s állampolgárok jogairól, a különböző szerződésekről és megtörtént esetekről, amik szintén a tananyag részét képezik. Egy pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az eb már nem emelt fülekkel figyel. Valójában egyáltalán nem is figyelt. Befejeztem a százhetedik kérdés ismételt magyarázását, és összenéztem a kutyámmal, aki időközben az oldalára feküdt, és félálomban nagyot sóhajtott, amikor végre abbahagytam a beszédet. Igazán jó kis biztatás az, amikor az ember legjobb barátja is úgy vélekedik a tantárgyról, mint valami teljes mértékben felesleges és unalmas dologról. Hiszem, hogy mindenki jobban járna, ha ennek a tantárgynak a tanulása helyett inkább elmennénk kutyát sétáltatni. A tavaszi napsugarakat még lehet élvezni, a perek leírását viszont annyira nem. Kész csoda, hogy őfelsége nem pattant föl, nyitotta ki az ajtót, és hagyott magamra az európai uniós joggal meg a szenvedéseimmel.

(Folytatjuk)