Megjelent a Bullet For My Valentine új albuma

November 5-én jelent meg a Bullet For My Valentine hetedik nagylemeze, amely a zenekar nevét viseli. A banda énekes-gitárosa, Matt Tuck azt nyilatkozta róla:„Ez az album a Bullet (For My Valentine) 2.0 kezdete. Azt mutatja, hogy hol tartunk éppen. A zene friss, agresszív, zsigerből jövő, és szenvedélyesebb, mint valaha.”

A walesi zenekar 1998-ban alakult Bridgend városában Jeff Killed John néven. Eleinte csak Metallica- és Nirvana-dalokat játszottak helyi szinten. Miután elkezdtek saját dalokat írni, és a stílusukban is némi változás történt, megváltoztatták a nevüket Bullet For My Valentine-ra. 2002-ben leszerződtek a Sony BMG kiadóhoz. 2005-ben megjelent második kislemezük Hand of Blood néven. Az azonos című daluk az EA két játékába, a 2005-ben kiadott Burnout Revenge-be és az ugyanabban az évben megjelent Need For Speed Most Wantedbe is bekerült. Ekkor jelent meg első nagylemezük The Poison címmel, és neves fesztiválokon olyan bandáknak voltak az előzenekara, mint a Metallica és a Guns N Roses. A Scream Aim Fire egy elég erős és meghatározó lemez lett, akárcsak az azt követő Fever. Olyan remek dalok szerepelnek ezeken az albumokon, mint a Waking the Demon vagy a Your Betrayal. Aztán jött 2013-ban a Temper Temper című lemezük, ami eléggé vegyes kritikát kapott. Érthető, mivel nem igazán lehetett hova tenni. Nem volt elég súlyos ahhoz, hogy metál legyen, tele volt poprockos dalokkal. Élvezhető volt, csak nem igazán tudta a hallgató, hogy mit is hallgat. Aztán 2015-ben megjelent a Venom című lemezük, ez egy kicsit helyére billentette a zenekart. A dühös, zúzós, mégis melodikus album visszahozta a banda régi csillogását. 2018-ban jelent meg a Gravity című lemezük, aminek erősen nu-metál stílusa ismét megosztotta a rajongótábort. A zenekar stílusa metalcore, trash és heavy metál elemekkel vegyítve, esetenként nu-metallal megfűszerezve.

A zenekar saját nevét viselő albumára tíz dal került fel. Az első dal a Parasite, amit egy hosszabb bevezető előz meg. Ez abból áll, hogy valaki tekerget egy rádiót, amin fel-felcsendülnek a banda népszerű, ismert dalai. Miután nem találja a megfelelő „csatornát”, eljut a Parasite-ig, és ezzel el is kezdődik a dal. Talán ezzel is az akarta alátámasztani a zenekar, hogy az eddigiek után ez az az út, amit követni fognak? Meglátjuk. A Parasite egy tempós dal, Matt Tuck egy súlyosabb énekkel lepi meg a hallgatót, tiszta ének csak a refrénben hallható. A gitárjáték és a dobok vadak és ellentmondást nem tűrőek. Igazán ígéretes és remek bevezetője ez az albumnak.

Az ezt követő Knives továbbviszi ezt a lendületet. Nagyon erős, már-már groove-osnak mondanám. Egy igazán remek nóta, amire koncerten majd lehet fejet rázni. A következő szám a My Reverie, ami egy klasszikus BFMV-dal, lassú, zúzós, tiszta és hörgő énekkel fűszerezve. A szerkezetét tekintve kísértetiesen emlékeztet a Tears Don’t Fall című dalukra. Talán annyit tennék hozzá, hogy a My Reverie mélyebb, zeneileg kiforrottabb, annak ellenére is teljes mértékben megállja a helyét, hogy ismert recept alapján készült.

A No Happy Ever After egy majdnem death-metál nóta. Zeneileg teljesen rendben van, a refrénben a tiszta ének miatt egy kicsit veszít az erejéből, de hát senkinek sem egyszerű kilépni a komfortzónájából, egy zenekarnak sem.

A Can’t Escape The Waves inkább egy metalcore szám. Feszültséget keltő dallamok, többnyire tiszta énekkel, dübörgő dobokkal, gitárjátékkal. Teljesen olyan, mintha a BFMV írt volna egy Asking Alexandria-dalt.

Ezt követi a Bastards című dal, ami ütemét tekintve himnuszos, öklöt az égbe emelős, üvöltős szám. Elfojtott dühöt sugároz, amit egy Brexit utáni, pandémiát átvészelő Britanniát tekintve meg is értek. Eléggé „vérszegénynek” indul a dal, de aztán a közepén megtalálja önmagát.

A Rainbow Veins egy remek groove-os dal, kellemes csalódás. Többnyire tiszta énekkel, hörgéssel ott, ahol kell. Hallgatva mégis önkéntelenül felsejlik a hallgató előtt a Deftones zenekar, de azt is mondhatnám, hogy a dal stílusa nyomokban Deftonest tartalmaz.

A következő dal a Shatter, amit hallgatva viszont a Machine Head jut eszébe az embernek. Nem egészen éri utol az említett zenekart ezzel a dallal, de teljesen rendben van. Szintén egy olyan szerzemény, amelyben van potencia. Súlyos, fejrázós, mégsem teszi meg azt az extra lépést, hogy igazán kiemelkedő legyen.

Közelítve az album végéhez, a Paralyseddal visszatér a pörgés. Tempós dal, remek riffekkel, szólókkal, többnyire hörgős énekkel. Súlyos, döngölős, dühös.

A lemez a Death By A Thousand Cuts című dallal zárul. Ez egy remek lezárása az albumnak, erős dal, váltásokkal, zúzós gitártémákkal, tiszta énekkel és hörgéssel egyaránt.

A Bullet For My Valentine azonos nevű albumának az volt a célja, hogy megmutassa a közönségnek, merre tart a zenekar. Az irány mindenféleképpen jó és reménykeltő. Hallgatva a korongot, még mindig azt érezni, hogy még nem teljesen alakult ki a saját stílusuk, mint például a Triviumnak. Az első lépést megtette a zenekar, ez dicséretre méltó, ahogy az album is egy erős korong, talán egyik legerősebbje a zenekarnak.