Egy személyes történetet szeretnék elmesélni, amely egy iskolai versenyhez köthető ugyan, mégis nagyon kellemes élménnyé vált.

Minden egy keddi napon kezdődött, a szokásos unalom lepte körbe az egész napot.

Az utolsó órám történelem volt. A tanárnő, miután bejött a terembe, azt mondta, hogy lehetőségünk van részt venni egy versenyen, és ehhez egy Kölcsey-féle felszólalást kell írni.

Teljesen elhavazott, tizenhét éves diákokról lévén szó, nem jelentkezett senki, majd megütötte a fülünket az az információ, hogy egy ötös is jár érte. No, több sem kellett – úgy voltam vele, hogy legfeljebb nem jutok tovább, és egy kevés idő rászánásával kapok egy jó osztályzatot. Miért is ne?

Így is volt: megírtam, felvettük és beküldtük, majd nagy örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült továbbjutni a Budapesten rendezendő döntőbe.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy milyen emberekkel fogok ott találkozni.

Az út hosszú és fárasztó volt, végig a beszédem járt a fejemben, féltem, hogy el fogom rontani. Végül beigazolódott a félelmem, de erről majd később.

Megérkeztünk. Egy ilyen versenyhez egyértelműen meg kell adni a módját az öltözködésnek is. Garbó és zakó volt rajtam, de amikor megérkeztem és körülnéztem, egy picit megijedtem.

Mindenki ingben, zakóban és nyakkendőben volt, mintha ballagásra jöttem volna, a kék szín dominált leginkább.

A verseny első fordulója után volt lehetőségem a folyosón beszélgetni más versenyzőkkel, és milyen jól tettem!

Találkoztam erdélyi, felvidéki és természetesen magyarországi magyar versenyzőkkel is, kölcsönösen tiszteltük egymást, a hovatartozástól függetlenül.

Egy idő után hatan álltunk a körben, és nyilvánvalóan mindenki elmesélte a saját tapasztalatait mindenről.

Én elkezdtem mesélni a vajdasági oktatásról, hogy itt hogyan zajlik, majd a körből egyik magyarországi srác megszólalt:

„Ja, hogy te nem magyar vagy?”

Több sem kellett senkinek, mindenki azonnal heves érzelmi állapotba került, az összes külhoni és magyarországi ráförmedt, hogy hogyan volt képes ilyet mondani, majd természetesen bocsánatot kért, és azt mondta, hogy nem úgy értette, amit mondott.

A verseny számomra eredménytelenül ért véget, a zsűri előtt elrontottam a szövegemet, majd az improvizációs részben sem éreztem magam olyan erősnek, nem is sikerült helyezést elérnem.

A verseny után viszont jött a „megérdemelt” lakoma egy étteremben, a verseny szervezőinek a meghívására.

Egy asztalhoz ült rajtam kívül két vajdasági, egy erdélyi, egy felvidéki és egy budapesti versenyző, majd elkezdtünk beszélgetni. Azt kell mondanom, hogy borzasztóan jólesett az egész, ami történt.

Körülbelül két órán keresztül beszéltünk mindenről, a magyarság helyzetéről bizonyos helyeken, ottani szokásokról, tehát tényleg azt kell mondanom, hogy tartalmas volt.

Végül olyan szavakat mondtunk egymásnak, amelyeket külhoni magyarként használunk, és az volt a feladat, hogy a más régiókból valók kitalálják a jelentését.

Természetesen a vajdaságiak részéről az általánosan használt „patika”, „trénerka”, „kesza”, „szokk”, „kikiriki” szavak hangzottak el, és ezek nagy részét természetesen nem ismerték.

A lakoma végén elkértük egymás elérhetőségeit, majd maradt a hazaút.

Egy nagyon pozitív élménnyel gazdagodtam, aminek során kikristályosodott bennem, hogy a sokat emlegetett „Egy vérből valók vagyunk” tényleg igaz.

Egy felvidéki és egy erdélyi (mondhatom, hogy már) barátommal hetente beszélgetünk arról, hogy hol éppen mi történik.

Így lett egy olyan versenyből, amire csak a jutalom reményében neveztem be, egy hatalmas és életre szóló élmény, amely újra felébresztette a bennem nyugvó hazafiasságot.