108. rész  – Csumpi

Tervezgetek, gondolkodom, vajon mit főzzek...

Mit is főzzek, ami nem unalmas, és el is fogy a mai napon?

Ötlet híján – ha volna sem volna jó.

Az éhes szájak inkább a banánért nyúlnak, ha főtt kaja látható…

Az asztalon teli tányér lencseleves,

Fintorgó kis fingos a tévé után les. Keres.

Kidobom, széttöröm, szarrá zúzom!

Nem, nem a gyereket, a tévét és az összes elektromos fost.

Á mégsem – pedig de jó lenne! –, csak rotyogok, fortyogok mérgemben, és agyalok…

Agyalok… vajon hogy csinálják mások?

Vajon hogyan élik túl a napot más családok?

Vajon meddig tart még ez a „csak éljük túl a napot” fázis?

Fáradt vagyok.

Kimerült.

Lemerült.

Kiégett.

Zsibbad a kezem, a testem, a lelkem, az agyam.

Megszűnőben az erőm, a kedvem, önmagam.

De gyűröm így is, gyerünk tovább, nyomjuk (ez az anyák dolga, nem?!).

Szaladnak a napok. Újra péntek, majd hétfő és péntek.

Igyekszem türelmesebb lenni, mint korábban, hogy

Legalább a gyerekeknek ne legyen ennél még rosszabb,

Legalább nekik legyen alkalmanként egy kis meggy a habon.

Miafene, egy kis cseresznye…

Vagy mi.

Egyre megy.

Meggy.

Megy a meggy.

Addig meg: megy a korsó a kútra, míg össze nem törik.

Vagy:

Addig koplal a cigány lova, míg bele nem döglik.

Vagy.

Vagy semmi.

Összeesek.

Apa van, de még sincs.

Itthon nincs, csak munkán.

Aszongya, hamarosan jobb lesz.

Született optimista (épp az ellentétem).

De legyen igaza.

Ámen.

Szeretnék egy olyan szarkofágot, mint ami a Csillagkapuban hozza helyre a „külföldi” uralkodót. Belefekszik, pihen egy jót, és mikor előjön belőle, semmi baja. Teljesen gyógyult, kipihent, és kicsattan minden téren. Na. Az a nekem való.

Maga az alvás nem elég.

És megint csak a nyavalygás, meg a nyavalygás.

A helyetekben átugranám a sztorit. „Lapozz tovább, jobban jársz” címszó alatt.

Időhiányban folyamatosan csak valami csumpit főzök, amit kölökkoromban én is utáltam. Na jó, nem mindet, de nagy átlagban.

Egytálétel.

Zöldbableves valami hússal.

Bab. Lencse.

Borsóleves csirkehúsos gombóccal (meglepetésemre szépen ették első nap).

Húsleves grízgombóccal.

Rizses hús.

Ha krumplit sütök, forog a szemük, úgy unják már – én is.

Lángos és szendvics sem lehet mindennap.

A rántott húsokat, bármilyen sült húst, fasírtot szintén unják, ez a helyzet a sajtos /tejfölös sonkás tésztával, a bolognaival, a túrós pitével, a satöbbivel…

A hal bekerült a nem kedvelt ételek közé – kivétel a konzerv tonhal.

A leveles zöldségekről ne is halljanak, mert sikítva menekülnek kifelé a világból.

Velük együtt én is, mert már totál ötlettelen vagyok. Pedig annyi minden van itthon. Számtalan dolgot ehetnének. Annyira tök jó volna, ha nem kellene a fejemet törni naponta többször az étek miatt…

Ez a folyamatos élelmiszer-szelekció már teljesen elszottyasztotta az agyamat.

Recept? Milyen recept?

Mit is mondhatnék újat?

Semmi ötlet.

Kiguglizhatnék valami szupert az itthoni millió könyvből, esetleg a világhálóról. De…

A minap szóba jöttek a tavalyi mézeskalács házak. Lenne igény rá idén is, annyi különbséggel, hogy még több kellene, két kisebb falu. Gyanús, hogy nemleges választ adok, pedig… jócskán kopogtat a koponyámon a dolog. De minek?!

Minek, ha így sincs sose elég idő semmire? Se erő? Se semmi?

A pénz, az azért jól jönne…

Ez a folyamatos nyávogás meg… a saját seggem körül forgolódó dolgoktól nem látok messzebb. Mint a szemellenzős ló. Mindenkinek a saját mocskából való kilábalás a legfontosabb.

Pedig… alapjáraton ezek nem is nagy gondok. Valószínűleg ezek azok közé a problémák közé tartoznak, melyek azokon a helyeken jelentkeznek, ahol az embereknek túl jó a dolguk, és jódolgukban csak a hibát keresik és valami okot az elégedetlenkedésre.

Pedig hol vannak ettől a valódi bajok, a betegségek, az éhezés, a nyomor, az erőszakot elszenvedők tömege, ez a baszott vírus, a lábunk alól eladott föld és a levegő és a többi…?