DAY 318: TERVEK

Én már nem tudom, hogy egyáltalán minek is tervezek. Azt mondják, hogy a terv meg az álom között csak egy különbség van, az pedig a dátum, a végrehajtás, megvalósítás dátuma. Há’! Ha csak ilyen könnyen menne, akkor már rég férjnél lennék, mert egyszer azt is elterveztem, hogy ilyen huszonpárévesen jó lenne férjhez menni. No de csak okosan a hülyeségekkel!

Az utóbbi időben egyre jobban hangzik a „haladj az árral” tanács. Akkor legalább az ember nem esik orra. Általában akkor szoktam a leginkább csalódni, amikor valamit eltervezek, aztán meg az élet fogja magát, és nevetve mutatja felém a középső ujját. Pont ezért is döntöttem úgy, hogy én kijátszom a rendszert. Tervezni nem fogok, hanem majd csak csinálgatok valamit, aztán meg vagy lesz belőle valami, vagy nem. Eljönnek néha azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy már nincs mit vesztenem. Tervek ide vagy oda, valahogy mindig lesz. De nem úgy kell nézni azt a poharat, hogy félig üres-e, vagy félig teli. A dolgokra úgy kell tekinteni, hogy van még benne hely vodkának, az égető érzés pedig alacsony ár azért a csalódásért, ami azért fojtogat, mert ismételten nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Én nem hiszek abban, hogy minden előre meg van írva a nagykönyvben. Egy döntés választ el mindig egy teljesen más élettől. Dönthetek úgy, hogy nem tanulok, dönthetek úgy is, hogy nem állok ki a vizsgára. Így a terveket illetően csak egyvalami lebeg a szemem előtt. Boldognak lenni. Ehhez pedig nem kell semmilyen különösebb terv, csak este egy pohár vörösbor, s dúdolgatni sem árt. Összességében pedig mindig minden terv szerint alakul, csak azt nem tudom, hogy kinek a tervei szerint.

DAY 319: SELF

Külön művészetnek nevezném azt, hogy képes vagyok elolvasni egy egész oldalt anélkül, hogy egy szót is értenék belőle. Itt tulajdonképpen nem szavakról van szó, hanem inkább fogalmakról, amelyek jelentéséről külön ódákat lehetne zengni. Így esett, hogy miközben a nemzetközi jogot tanultam, ráakadtam egy szóra. Úgy voltam vele, hogy áh, mindegy, annyira nem lehet lényeges a szó. De igen, az volt. Előbb guglizhattam a jelentését, utána meg visszalapozhattam harminc oldalt oda, ahol a lecke kezdődik, amit már lényegében meg is tanultam, csak éppen azt nem tudnám megmondani, hogy mit jelent az, amiről beszélek. Nem értem szerbül. Oké. Habár van értelme, akkor sem tudom, hogy az magyarul mi is lenne. Jogot hallgatok, nem földrajzot. De azért megnézem magyarul. Remek. Így még csak nem is hallottam róla. Kontinentális self. Egy olyan fordítást kaptam, amit még csak ki sem tudok olvasni. Self. Ezt úgy olvassák, hogy self? Vagy szelf? Még az a szerencse, hogy számíthattam a Magyarországon tanuló unokatesómra – három nappal az után, hogy letettem a vizsgámat, válaszolt is az üzenetemre. Szépen magyarul: kontinentális talapzat.

DAY 320: A MÁJUSI VIZSGAIDŐSZAK

Minden idők legnagyobb erőpróbájának számított az alapképzésem utolsó előtti vizsgaidőszaka. Úgy voltam vele, hogy ha már van majd két hónapom a tanulásra, akkor kockáztatok egy kicsit. Még csak bele sem gondoltam abba, hogy milyen rohadt nagy szerencsém lesz. A közigazgatási jogot már rutinosan jelentettem be. Vagy leteszem, vagy nem, úgyis jön a következő vizsgaidőszak. Szóval a lehetetlenre pályáztam. Ez azt jelenti, hogy bejelentettem egy olyan tantárgyat, amihez még nem voltak meg a feltételeim, de úgy gondoltam, majd a vizsgaidőszak elején megküzdök érte. Bejelentettem az objektíven és szubjektíven is a legnehezebbnek tűnő vizsgát, meg még egyet. Mert miért ne? Szentül meg voltam győződve arról, hogy mindent bukni fogok, és kevesebb mint egy hónap múlva újra eljátsszuk majd ezt az egészet. Elvégre is, amit terveztem, véleményem szerint egy öngyilkos küldetés. Már csak az alvásidőmből lefaragva tudtam több időt nyerni. Ki mondta azt, hogy az ember nem tud funkcionálni, ha csak négy órát alszik? Ez egy porszemnyi áldozat a legfeledhetetlenebb vizsgaidőszakért cserébe.

(Folytatjuk)