A Podolszki József Publicisztikai Pályázat idei kiírásának második helyezett alkotása

Egyszer volt, Tiszán innen, de biztos, hogy nem azon túl, egy város. Ebbe a városba költözött egy kiskocsi. Ez a kis autó messziről jött, sokat látott. Élt kis faluban, de nagyvárosban is. Kedves és előzékeny volt, ha kellett, gyors és fürge, ha kellett, visszafogott, óvatos. Nagy izgalommal várta, hogy megismerje az új lakhelyét, minden kanyart, elágazódást, jelzőlámpát és persze a többi autót a városban.

Először az újdonság varázsával megfűszerezett izgalommal ismerkedett az utakkal, azok kátyúival és bukkanóival. Igyekezett emlékezetébe vésni a sebként éktelenkedő repedéseket, lyukakat az aszfalton, a karbantartás híján feledésbe merülő útfestéseket. Mivel nem volt egy nagy város, a kiskocsi hamar felfedezte a környéket, és szemben találta magát egy zavarba ejtő jelenséggel. Észrevette, hogy a helyi autók – legyenek régiek avagy újak, nagyok vagy kicsik – furcsán viselkednek. A gyanú első jeleit elhessegette, mint valami idegesítően zümmögő legyet. A tény, hogy a többségük ürességet sugárzó fényszórókkal bámult a semmibe, nem zaklatta fel, hisz ehhez már hozzászokott. A felismerés egyszerre volt megkönnyebbüléssel és félelemmel teli. Ugyanakkor ez csapta keményen arcul, és mint aki egy álom mélyéről fuldokolva bukkan fel valóságért a felszínre, ocsúdott fel, hogy ezekkel az autókkal valami sokkal komolyabb baj van: többségük egyszerűen nem tud parkolni. Ez alapjaiban rázta meg a kiskocsit, hisz ha valamire ő büszke volt, akkor az az, hogy ő bizony tudott parkolni. Ezeket az autókat viszont nem érdekelte, hogy ferdén, két helyet elfoglalva félig a járdára állnak, mintha gumiabroncsból, karosszériából és olajfoltból szőtt zászlót tűznének le, hogy mindenki lássa, ez az ő területük. A kiskocsi az ő helyükben mélységesen szégyenkezne, nyomorúságában biztos valami sötét garázsba bújna, és zokogna magányában. Megfogalmazódott benne, hogy ez olyan, mintha a gazdája nem tudna úszni, de benevezne az úszóversenyre. Persze megtehetné, csak nevetség tárgya válna belőle, megaláznák, kinevetnék, az úszók és a szurkoló közönség egyaránt. Emiatt rendkívül furcsállta és nem értette ezt a viselkedést a kiskocsi, és rettentően nyomasztónak érezte a többi jármű társaságát. Azt a tervet eszelte ki, hogy példát mutat, hátha rá tudja vezetni őket a hiányosságukra. Ezért mindig szépen parkolt, hogy felhívja ezzel magára a figyelmet. A többi autó viszont továbbra is dölyfösen pöffeszkedett vagy fent a járdán, vagy ferdén, több parkolóhelyet elfoglalva, a mások figyelmen kívül hagyását szinte művészi szintre fejlesztve. Mindeközben mély megvetéssel néztek a kiskocsira, hogy meri ő őket kioktatni, főleg, hogy nem is idevalósi. A kis autó teljesen elkeseredett. Az ablakmosó folyadék könnypatakként mosta a szélvédőjét. Próbált társakra lelni, szövetségesekre, akik vele együtt ismerték és betartották az utak és a közlekedés szabályait. Ők viszont kevesen voltak, számkivetettek mind, akik megkeseredve, belenyugodva a megmásíthatatlanba, feltűnésmentesen mertek csak parkolni szabályosan.

A kiskocsi éktelen haragra gerjedt. Tehetetlen dühének közepette szitkozódott és esküdözött hengerfejekre és turbófeltöltőre, hogy márpedig ő nem lesz olyan, mint a többi állandóan rohanó, bicikliseket semmibe vevő, irányjelzést nem ismerő, parkolni nem tudó, közlekedésükben analfabéta autó.

Mintha a lámpáiban kicserélték volna az égőket, úgy csillantak fel fényszórói az elszántságtól. Egy olajcsere után újjászületve lerázta magáról a tehetetlenség béklyóit, hogy továbbra is büszkén, a megvető pillantásokkal nem törődve, szabályosan közlekedjen. A bicikliseket megalkuvás nélkül nagy ívben kerüli meg, és mindig könyörtelenül a lehető legszebben parkol. Így bátorítja a többi autót, hogy csatlakozzanak békés forradalmához, miközben pajkos villantással, vidám dudaszóval köszönti őket. Mert lehet, már nem új, a festése is kicsit kopottas, viszont büszke rá, hogy ő a kiskocsi, aki nem adja fel, aki reménykedik egy igényesebb közlekedési kultúra kialakulásának halvány jövőképében.