Hadd kezdjem el ezt az egészet úgy, hogy elmondom: igen, tisztában vagyok azzal, hogy minden generáció magára hagyatottnak és másnak érezte magát, mint amilyen a többi generáció volt, de mi tényleg mások vagyunk.

Mi vagyunk az „internet első leszármazottai”. Egy olyan világba születtünk bele, ahol napi szinten annyi információ talál utat a fülünkbe, amire régen esély sem lehetett volna.

Mindenben mások vagyunk, kevésbé szocializáltak, mégis egész nap egymással beszélgetünk.

Már a gyerekkorunkban is megfigyelhető volt ez, nagy részünk ahelyett, hogy kint fogócskázott volna vagy a bokrok mögött történő eltűnésben éltük volna ki magunkat, mi már inkább a sötét szobában lőttük a terroristákat csapatban, vagy épp egyedül.

Mindenki ismerőse mindenkinek, mégsem tudunk igazából semmit egymásról.

A telefon hiánya kezd felérni az oxigénével – amint érezzük, hogy nincs nálunk a mobiltelefonunk, egy megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés tör fel bennünk. Talán belénk lett kódolva, hogy féljünk attól, hogy lemaradunk valamiről.

A közösségi média hatására torz az önképünk, sosem érezzük magunkat elég jónak, hogy is tehetnénk, ha az interneten folyamatosan „tökéletes” fotók és életek kereszttüzében vagyunk.

Mindent akarunk, és mégsem teszünk semmit, a háromszázadik, kriptovalutába és részvénypiacba történő befektetésről szóló posztot olvassuk el, ezt tartjuk a meggazdagodás lehetőségének, az ebbe az irányba tett törekvéseink viszont a poszt elolvasása után teljesen kiapadnak.

Ez rengeteg példával ecsetelhető még, nagyon sokan értünk már az egészséges táplálkozáshoz, komplett edzésterveket tudunk magunknak összerakni, tisztában vagyunk a kiegészítők hatásával, mégis inkább otthon feküdve Netflixezünk, hisz az annyival könnyebb.

Ezt nevezném a 21. század komfortzónájának, amibe a Z generáció teljesen beleragadt, és nem találjuk a kiutat belőle.

Mindenki szeretne mindennel foglalkozni, mégsem csinál senki sem semmit.

Ezt senkinek sem tudjuk elpanaszolni, hisz ha a saját korosztályunknak mondjuk, azt a választ kapjuk, hogy ők is így éreznek, ha az idősebb generáció tagjainak mondjuk, ők csak nevetnek rajtunk, hogy teljesen hülyeségeket beszélünk, és nagyon el vagyunk szállva magunktól.

Fiatal korban nyíltan bíráljuk az ország vezetését, az oktatási rendszer lexikális tudásra történő nevelését, az alap emberi attitűdöket, mégsem hallgat meg minket senki.

Nem a nagyszüleink történeteiből és a generációkon keresztül továbbadott tapasztalatokból tanulunk, inkább teljesen véletlenszerű amerikai ember mormolását hallgatjuk a telefonon keresztül.

Komplett háborút tudunk végigkövetni két táncolós videó között.

A nagy részünk nem szomorú. De nem is boldog, és ezt megszoktuk.

Pillanatnyi boldogság, majd pillanatnyi bánat, és a kettő között elterülő üresség, ez a mi életünk.

Szeretném felszólítani az idősebbeket, hogy nem velünk van a baj, és veletek sem.

Ilyenek lettünk, ebbe a világba születtünk bele, erről senki sem tehet.

És tudjátok, mit?

Nem.

Nem bírállak titeket, sőt.

Gyakran kívánom, hogy bárcsak előbb születtem volna.