A csantavéri festőművész nápolyi tanulmányairól

Kovács Pécskai Emese neve, ha nem is mindenhol, de Csantavéren egészen biztosan közismert. Nemcsak azért, mert segítőkész és önzetlen, de végtelenül tehetséges is. Középiskolás korában döntötte el, hogy festőművész szeretne lenni, és azóta is töretlenül ezen a pályán tevékenykedik. Alkotásait már számos alkalommal kiállították. Hétköznapjait Budapesten tölti a Magyar Képzőművészeti Egyetem végzős hallgatójaként, hétvégente pedig hazautazik szeretett falujába, Csantavérre. Annak ellenére, hogy egy gyönyörű, nyüzsgő városban tölti a mindennapjait, őt mégis hazahúzza a szíve csendes, nyugalmas kis szülőfalujába. Nem túlzok, ha azt írom, hogy Emese igazi lokálpatrióta. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy rendületlenül és megingathatatlanul már hónapok óta azon fáradozik, hogy felpezsdítse a kulturális életet Csantavéren. A Bartók Béla Művelődési Egyesület elnöki posztját tavalyelőtt kapta meg, azóta a székházban rajztanfolyamok, kézműves foglalkozások, könyvbemutatók, képzőművészeti tárlatok és filmvetítések is zajlanak. Emellett Cvitkó Beatrixszal együtt útjára indított egy rajztanfolyamot is Kalandozás a képzőművészetben elnevezéssel általános iskolás diákok számára. Elmondása szerint nincs megállás. A jövőben még nagyobb figyelmet szeretne fordítani kulturális események szervezésére, hogy minél több programra adódjon lehetőség mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek számára. Mindezeket az egyetemi tanulmányaival párhuzamosan teszi. Emese elmondta, nem könnyű mind a két helyen maximálisan helytállni, de a családja és a barátja sokat segít a szervezkedésben, amiért köszönettel tartozik nekik.

Hogyan indult a pályafutásod?

– Már középiskolában festő szakra iratkoztam volna, ha lett volna rá lehetőség Szabadkán, de nem volt. Így tervező grafikus szakra jelentkeztem. Egy kedvelt tanárom, Suhajda Zita, aki a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult, festői szakon, volt a megmentőm, a támogatóm, aki kibontakoztatott, és neki köszönhetően kezdtem el a szabad, kézi rajzot. Először akril festékkel, majd a későbbiekben olajfestékkel dolgoztam. A középiskola mellett rajzszakkörre is jártam. Ennek köszönhetően kezdtem igazán elsajátítani a rajz technikáját, folyamatosan fejlődtem, és a középiskola végére már önállóan tudtam alkotni.

Úgy tudom pár hónapot Olaszországban töltöttél.

– Tavaly tavasszal utaztam ki Nápolyba, négy hónapra. Erre az Erasmus programnak köszönhetően nyílt lehetőségem. Habár a vírushelyzet igen nagy kihívások elé állított minket, a korlátozások ellenére belevágtam, nem hátráltam meg. Mivel volt választási lehetőségem, hogy hova mehetek, én először Firenzét szerettem volna felfedezni, de mivel oda csak egy személy mehetett, én pedig egyik évfolyamtársammal megbeszéltem, hogy együtt utazunk, ezért a választásunk inkább Nápolyra esett, a tengerparti városra. Számunkra izgalmasabb és érdekesebb volt a dél-olasz mentalitás.

Milyenek az olaszok? Hogy tetszett Nápoly?

– Nápolyt nagyon gyorsan megszerettem, főleg az olasz mentalitást. Az emberek végtelenül vidámak és közvetlenek. Több alkalommal is megtörtént, hogy barátságosan megszólítottak az utcán, szóba elegyedtek velem, megkérdezték, honnan jöttem. Tulajdonképpen nem is éreztük annyira egyedül magunkat a nagyvilágban.

Hogyan beszéltél velük?

– Hát, most a lényegre tapintottál. (Nevet) Mielőtt elindultam Olaszországba, a nápolyi egyetemnek köszönhetően lehetőségem nyílt részt venni egy két hónapos online intenzív olasz tanfolyamon. Habár végigjártam az utat, nyilván élőben ez egyáltalán nem segített rajtam, így többé-kevésbé az angol nyelvet használtuk. Angolul sem tudok valami jól, de az a szerencse, hogy az olaszok se, így megértettük egymást.

Az egyetemen milyen nyelven tanultál?

– A cserediákprogramnak az a pozitív oldala, hogy párhuzamosan folyt az oktatás, ami azt jelenti, hogy az elméleti oktatás online zajlott magyarul, Olaszországban pedig „csak” a gyakorlati tárgyat vettem fel, tehát igazából csak festenem kellett, és csak néha kellett egy keveset beszélnem róla.

Miben különbözik az olasz egyetemista élet vagy oktatási módszer a budapestitől?

– Igazából nem láttam át teljes egészében a rendszert, mivel akkor még online oktatás volt Olaszországban is, így többnyire a szálláshelyünkön festettünk. Amikor alkalmunk adódott néhányszor bemenni a nápolyi egyetemre, azt láttuk, hogy ott is, csakúgy, mint Budapesten, több évfolyam hallgatói festenek együtt a gyakorlati órákon. Alapvetően inkább hasonlóságokat tudnék mondani, mint különbséget. A Képzőművészeti Egyetemen nagyon nagy a szabadság. Az alkotóművészek teljes mértékben kibontakozhatnak, ránk volt bízva a témaválasztás mind a két városban.

Mit adott neked Nápoly?

– A legtöbbet az jelentette, hogy megpróbáltam én is egy kicsit olyan mentalitással élni, mint az olaszok. Úgy gondolom, hogy felénk az emberek túlhajszolják magukat, mindig újabb és újabb feladatot vállalnak, ott pedig meg tudnak állni egy kicsit és a jelenben lenni, élvezni a hétköznapi csodákat. Egyszer egy olasz ember azt mondta nekem, hogy süt a nap, jó a kaja, miért legyek szomorú? Nekem ez nagyon sokat jelentett. Sokkal nyugodtabb voltam, és úgy érzem, hogy ez a munkáimon is meglátszott. Szabadabban tudtam festeni, nem éreztem, hogy valakinek meg kellene felelnem.

Változott-e a festményeid témája az olaszországi utad, élményeid után?

– Az élmény azóta is bennem él. Attól fogva festek az elvonulás témában, most már nagyobb méretű képeket is.

Hogyan látod az elvonulás témáját?

– Érdekes, mert ez annyira fontos volt számomra, hogy teljesen belém ivódott. Még a szakdolgozatom témája is ez. Az elvonulásnál nem feltétlenül kell egyedül lennem, közösségben ugyanis, olyanokkal, akik hasonló szellemi igényekkel élnek, mint én, ugyanúgy meg tudom ezt élni. Például kirándulások alkalmával új élmények szerzésével, vagy éppen új dolgok felfedezésében. Ilyenkor érzem azt, hogy valamilyen szinten elvonultam a társadalmi problémák elől, és ez inspirálja a képeimet is. Szívesen fedezem fel a környezetem apró jelenségeit, és merülök el a részleteiben. A körülöttem lévő világ egyszerű dolgait szeretem ábrázolni. Az események élményszerű megfestése a célom, és a pillanat megragadásával egy egész történet elmesélése, annak hangulatával együtt. Ez az, ami engem jellemez. Vajdaságban elvonulásnak érzem még az oromi Malomfesztivált. A szakdolgozatomon is azt a hangulatot fogom ábrázolni.

Mik a terveid az egyetem befejezése után?

– Öt éven keresztül osztatlan képzésre jártam. Jelenleg a szakdolgozatom írom, aminek befejeztével reményeim szerint festői oklevelet szerzek. Itt azonban nem szeretnék megállni, a következő tanév elejétől a tanári képzést is el szeretném kezdeni. Ezután gyakorlatilag két diplomám lesz. A festészet mellett kipróbálnám magam oktatóként is. Fontosnak tartom, hogy a tudásom itthon kamatoztassam.

Kovács Pécskai Emesének az olaszországi négy hónap alatt készült festményeiből egy önálló kiállítása is született Elvonulás címmel. Ezt mutatták be Csantavéren és Kishegyesen is, ahol a közönség sok mindent megtudhatott az alkotások körülményeiről, egy-egy festmény történetéről, valamint a képzőművész friss nápolyi élményeiről is.

Képgaléria: