9:14 – Ebédet főzök. Az árva televízió szinte saját magának szól. Fél füllel hallom az agyonra sugározott reklámot a csatornán. Tik-tak.

9:15 – A műsor hirtelen megszakad. Sötétségbe borul a szoba. Tik-tak.

9:16 – A televízió képernyője ismét fénybe borul, és vele együtt az eddig kényelmesnek tűnő szoba is. Tik-tak.

9:17 – Egy megviseltnek tűnő riporter látható a képernyőn. Valamiért magával ragad a felesleges bevezetője. Mintha nem is a lényegről beszélne. Látom, ahogy a háttérben az emberek lövik egymást. Mint egy horrorfilmben. A hideg zuhany azonban csak most ér. Bejelentik, hogy a 18–28 éves férfiakat elviszik a harctérre. Közéjük tartozik az az ember is, akit szeretek.

Az elmélkedésemet egy hatalmas zörej szakítja meg. Egy bomba robbant az emberekkel teli harcmezőn. Látom, ahogyan mindenki a magasba repül. Mintha a testek pehelykönnyűek lennének: egyik pillanatról a másikra törött szárnyú madárként hullanak a földre. Tik-tak, tak-tik.

9:18 – Most bennem sötétül el minden. Mi lesz, ha tényleg elviszik? Tiki-taki.

***

9:18 – Repülőn utazik a párom. Fegyvert adnak neki, és egy megbízást, hogy harcoljon. A gép leszáll, és a fiatalok katonákként lépnek a harctérre. Mintha ez megtiszteltetés volna. Lassú mozdulatokkal haladnak. Halkan lépkednek, ahogyan az erdő nagy vadászai. Mint a filmekben. Annyi különbséggel, hogy a mozivásznon előre tudni, ki marad élve és ki hal meg. A forgatás után pedig mindannyian egészségesen beülnek egy kávézóba és beszélgetnek. Most viszont senki sem tudja, hogy túléli-e az éjszakát. Takk. Tikk.

9:19 – A kijelölt helyen megtalálják a sátrakat. Beülnek beszélgetni. Az emberek mintha karót nyeltek volna. Csak egy-két szófoszlány éri el őket. Tudják mind, hogy mi vár rájuk. Azt is tudják, hogy a családjuk a tét. Egyesek épp ezért harcolnának. Mások viszont a családjuk miatt lapulnának meg. Ahányan vannak, annyi okuk van megmaradni. Érveket mégsem hangoztatnak. Inkább hallgatnak. Tik-tak.

9:20 – Lassan el kell indulniuk a fegyvereikkel. Szó nélkül felkelnek. Halkan menetelnek, hogy még a legkisebb bogár se észlelje őket. Félúton sokuknak eszébe jut visszafordulni, de a gondolat már megkésett. Odaérnek egy kijelölt ponthoz, ahol elmondják nekik, mi a harci terv: hol vannak a pontok, ahol elbújhatnak. Azt is tudatják velük, mit kell végrehajtaniuk. Tik. Tak. Tik. Tak.

9:21 – Látom a párom arcát. Köztük ballag. Egyszer csak valaki rájuk lő. Páran megpróbálnak a golyó irányába lőni, mások pedig csak menekülni akarnak. Lőnek. Meghalnak. Lőnek. Menekülnek. Durran, csattan, vérrel van tele minden.

Csend. Tik-tik. Tak-tak.

***

9:22 – Magamban ülök. Az ebéd odaégett. Képzeteim egyre csak cikáznak. Már az égett szag sem zavar. Rettegek. A páromat féltem. Tehetetlen vagyok. A gondolataim meggátolnak a mindennapi dolgok végzésében. Mégis megkóstolom az ebédet. Ufffff… Ehetetlen. Nem érdekel. Ez sem. Senki sem. Várok egy jelet. Él!!!

Ugye él? Tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak...

9:23 – Most lőtték le? Tik-tak.

9:24 – Vajon most lőtték le? Tak-tik.

9:25 – Nem lőhetik le!!! Tik-tik.

9:26 – Ugye nem Őt lőtték le?! Takkkk…

Ülök az ebédnél a családommal. Rá se nézek az ételre. Gondolataim háborúznak. Rájövök, hogy akármennyire is küzdök ellene, én is egy gyarló emberi lény vagyok: mást lelőhetnek, csak azt nem, akit szeretek?

Az ablak felé fordulok. Érzem, ahogy a könnyektől ázott bőrömet a nap halvány sugara szárítja. Akkor is csak arra tudok gondolni, hogy mi lehet vele? Szeretem.

Szeretlek! Ugye jól vagy?! Tik-tak-tik.

***

9:15 – A műsor hirtelen megszakad. Sötétségbe borul a szoba. Tik-tak.

9:16 – A televízió képernyőjén megjelenik a „No signal”. Apró műsorhiba. Közben hallom apum durrogó hangját: nem tetszik neki a kis műsorszünet.

Még sincs háború? Tikk.

Vagy igen? Takk.