Egy ideje már félve tekintünk az előttünk álló időszakra. A koronavírus-járvány berobbanása óta csak várunk, várunk valamire, ami kiszámíthatóvá teszi az életünket, kiszámíthatóbbá teszi, és egyáltalán lehetővé teszi a tervezést, nem hagy bennünket bizonytalanságban, és ezáltal tettekre késztet bennünket. A rendezvényszervezők pokla volt az elmúlt két év, amikor több opcióra is fel kellett készülniük, kész megoldással kellett rendelkezniük arra az esetre, ha minden korlátozó intézkedést feloldanak, ha kötelezővé teszik a maszkviselést, ha korlátozzák a résztvevők számát, ha megszabják az események időtartamát, sőt arra az esetre is, ha teljes egészében le kell mondaniuk a programjaikat. Két évig nyögték ennek a terhét, és velük együtt a hétköznapi emberek, a potenciális látogatók is, akik szívesen mentek volna el egyik-másik rendezvényre, fesztiválra, találkozóra, de mindezt nem tehették meg nyugodt szívvel, hanem nekik is mindenre készen kellett állniuk – igen, arra is, hogy az eseményt lemondják, ők pedig maradhatnak a fenekükön.

Szerencsére a koronavírus jelentette veszély mára eltűnt az éterből, és habár a kórokozó még mindig jelen van, már nem trendi a tőle való rettegés, ma már nem kell félnünk tőle, mondhatjuk, hogy az életünk részévé vált. Viszont egy újabb veszély dugta ki fejét az állóvízből. Nem is olyan messze kirobbant egy háború, amelynek a kimenetele hónapokkal a kezdete után is bizonytalan. És ha a menekültáradat, a gyilkosságokról szóló hírek, a bestialitást megörökítő elbeszélések és videók nem lennének elegendőek, a háború az egész világot a bizonytalanság érzésének meghosszabbításával árasztotta el. Újra félünk, és félve tekintünk az előttünk álló időszakra. Bölcs államvezetőink pedig rátettek még egy lapáttal, ugyanis újra elkezdtek azon gondolkodni, hogy újra bevezetnék a kötelező sorkatonai szolgálatot. Minden bizonnyal sokan fellélegeztek, amikor előbb csak lerövidült, majd megszűnt ez a teljesen felesleges találmány, de úgy tűnik, egyesek képzeletét folyamatosan bolygatja, rendszeresen felbukkan a közbeszédben, és helyet követel magának. Most, amikor a közelünkben háború zajlik, talán nem kellene az emberek biztonságérzetét azzal háborgatni, hogy arról beszélünk, hogy bizony a te gyerekedre is igényt tartunk, a jövőben szükség esetén őt is be szeretnénk vetni, és valójában a családtámogatással csak a golyófogók számát szeretnénk növelni. Dicséretes, hogy vannak, akik minden áron meg akarják védeni a védenivalót, és akiknek ez a feladata. Azok tegyék is meg, a többieket pedig jó lenne, ha hagynák élni a saját kényükre-kedvükre. Önkéntesnek bárki elmehet, szíve joga, de a többieket kéretik békén hagyni. De hogy visszatérjünk a háború következményeire, az általános inflációról is szót kell ejteni, ami, ugye, az előttünk álló fesztiválszezonra is rányomja a bélyegét. Ha a belépőjegyünket előre megvesszük, azzal bebiztosítjuk magunknak, hogy egy-két hónap múlva nem kell pénzt kiadni rá, viszont minden egyébre fel kell készülnünk anyagilag is – ha megdrágul az üzemanyag, drágábban jutunk el a fesztivál helyszínére, ugyanakkor megdrágulnak az italok is, ha megdrágul a hús, drágább lesz a pljeskavica, ha megdrágul a tej, drágább lesz a burek. Minden összefügg mindennel, és midenre nagyon oda kell figyelni.

A bizonytalanságok ellenére azonban úgy tűnik, hogy az idei nyarat számos esemény színesíti majd. Készüljünk fel, és adjuk meg a módját! Mert csendben nem lehet – és nem is érdemes.

Képgaléria: