Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak olyan dolgok az életében, amelyek rendszertelen időközönként felbukkannak, és nem hagyják nyugodni.

Tudjátok, azok a dolgok, amiket egyszer abbahagy az ember, majd egy bizonyos idő után újrakezd, és ez újra és újra, számtalanszor megtörténnek.

Számomra a klubfoci jelenti ezt a mágikus dolgot.

Ha emlékeim nem csalnak, ötödikes koromban iratkoztam be először egy csapat kötelékébe. Egy évet töltöttem ott, majd elvesztettem a harcot a lustaság nagy urával szemben.

Egy-két évig tartó szélcsend után újra úgy gondoltam, hogy ideje ismét belemászni, és hogy tiszta lappal kezdjek, egy új klubban kötöttem ki.

Tudjátok, semmi extra, egy év ott töltött idő, majd újabb vereség a nagyúrral szemben.

Végleg eldöntöttem, hogy a komoly labdarúgásnak vége az életemben – de talán mondanom sem kell, mégsem lett vége.

Olyan szinten friss történet ez, hogy a lap megjelenése előtt egy héttel voltam egy labdarúgó-egyesület próbaedzésén.

Viszont ne haladjunk ennyire előre, kacifántosabb a történet annál, mint hogy megint véletlenszerűen a fejembe vettem az újrakezdést.

Egyik barátom nagy harcos hírében áll, velem ellentétben már nyolcéves kora óta töretlenül játszik különböző klubokban, és május elején egy fontos mérkőzésük volt, és úgy gondoltam, jó barátként elmegyek szurkolni nekik.

Semmiképp nem volt jó mérkőzés, döntetlennel végződött, talán nem szurkoltam eléggé, viszont újra felébresztette bennem a játék iránti vágyat, ami odáig fajult, hogy egyetlen nap múlva már arról beszéltem mindenkinek, hogy újjá fogom éleszteni a labdarúgó énemet.

Elérkezett a próbaedzés napja, és hát... eléggé ideges voltam, mégiscsak három évvel ezelőtt nyúltam legutóbb komolyabban a labda után.

Megérkeztem az öltözőbe, rengeteg ismeretlen ember, mindenkivel kezet fogtam, bemutatkoztam – hadd ne mondjam, ilyen már történt párszor.

Majd lesétáltunk a pályára, és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott ez nekem.

A frissen nyírt fű szaga, ahogy a tűző nap hunyorgásra készteti a szememet, az edzés kezdete előtt a labda pattogásának hangja.

Rövid bemelegítés után következett a játék. Kényelmesen elfoglaltam a helyemet a kapu közepén – nem titkolom, hálóőr a posztom.

Majd elindult a lövések sorozata. A több évnyi kihagyás kissé megbosszulta magát, nem igazán voltam biztos magamban, viszont bármennyire is fontos próbajáték volt ez, maga az érzés sokkal többet jelentett számomra.

Minden labdába rúgás, kiabálás, a kapufa zörgései nosztalgikus állapotba húztak vissza, és azokban a pillanatokban igazán boldognak éreztem magam.

A próbajáték után közölték velem, hogy számítanak rám a következő edzésen is – talán valamit jól csináltam a nosztalgiázás közben.

Pozitívan hatott rám a felismerés, hogy ezek a dolgok hosszú kihagyás után is mekkora boldogságot váltanak ki – így mindenkit arra biztatok, hogy térjen vissza a korábbi boldog pillanatai helyszínére.

Magamnak sem tudom megígérni, hogy ennek nem lesz vége, hogyan tudnám, hisz már párszor kudarcot vallottam, de az érettebb gondolkodás az eltelt időszakban olyan pajzsot és fegyvert adott a kezembe, hogy talán ezúttal sikerrel vívom meg a harcot.

Az igazat megvallva mindez lényegtelen, csak egy a fontos: Addig csinálom, amíg élvezem.