AZ ÖTLET

Az ötlet nem máról holnapra jött. Én megmondtam, hogy költözök. És ha én egyszer elhatározok valamit, akkor az úgy is lesz. Igaz, néha újra kell tervezni az utat, de a cél végső soron ugyanaz marad. Csak néha az utazás nem egy Disneyland, hanem éppen egy vágóhídon kell átmenni. Én meg gyakran vagyok jó nagy marha. Szerbiát sosem volt nehéz elhagyni, na de Újvidék, az már egy teljesen más mese. Huszonöt év után elmenni egy városból, amelynek minden zegzugát ismerem, ahol tudom, hogy melyik utcában melyik sávot érdemes használni, nem egyszerű. Az évek folyamán már azt is megtanultam, hogyan lélegzik a város. Együtt dobogott a szívem több százezer emberrel. S én ezt most képest voltam magam mögött hagyni, legyinteni, és úgy indulni útnak, hogy még csak vissza sem néztem. De a búcsúm nem örökre szól.

A lányok azért lányok, hogy álmodozzanak. Szóval képzeletem Barcelonáig kalandozott, ott sétáltatom a tengerparton a kutyákat. Ez lebegett a szemem előtt célként, és kőkeményen készültem arra az életre. Még spanyolul is megtanultam, és szívvel-lélekkel éltem bele magam a spanyolországi életbe, amiből persze nem lett semmi. Azt hittem, rosszul látok, amikor elkezdtem lakást keresni. Reméltem, hogy elnéztem valamit, hiszen az teljességgel esélytelennek tűnt, hogy ilyen magasak legyenek az árak. A fiesztás álmok gyorsan váltak foszlányokká, s arról csak úgy beszéltem, hogy na, majd egy szép napon. De akkor persze jött az új őrület. Lukács bánya, vagy ismertebb nevén Banja Luka. Mérlegeltem a pró és kontra tényeket, és ez volt az egyetlen olyan hely a kiszemelt városok közül, amely esetében nem tudtam ellenérvet felhozni. Beszélem a nyelvet, elfogadják a diplomáimat, vannak ismerőseim, jó a kaja, bejönnek a pasik, olcsó, szép. Persze mások gyorsan találtak egy hatalmas ellenérvet: Boszniában van. De én már kinéztem ott egy lakást, amelynek teraszáról az ember megcsodálhatja a hegyeket és elmerenghet a messzeségben. Meg voltam győződve arról, hogy az lesz az új otthonunk. Mert hát én egy okot sem tudtam felhozni, miért ne Banja Luka. Kötöttem az ebet a karóhoz, és szentül meg voltam indulva egy olyan városba, ahol azelőtt még sosem voltam. Képes lettem volna a jó kaja miatt több száz kilométerre is elköltözni. Természetesen csak addig utazhattam, amíg a korona által a nyakam köré kötött póráz engedett.

És akkor honnan is jött ez a Pest Banja Luka meg Barcelona után? Legyünk reálisak, ebben a három helyben az égadta világon semmi közös nincsen. Csak a kezdőbetű. Még azt sem mondhatom, hogy mindegyik helyen voltam, és beléjük szerettem. Én valójában csak Barcelonába szerettem bele, meg persze abba a tündérmesébe, amit magamnak elképzeltem. Nem volt nehéz rózsaszín szemüvegen keresztül nézni a dolgokat. De az az ember, aki mindig az élet napos oldalán jár, hamar leég.

Az unokatesóm megkérdezte: – Ildi, miért nem költöznél Pestre? S miért nem? Na de miért igen? Szerbiában nem vagyok szerb, Magyarországon pedig nem vagyok magyar. Az ember azt hinné, hogy privilégiumokkal jár kisebbséginek lenni. Hmm! Ez közel sem ilyen egyszerű. Ebben az országban kiharcoltam a helyemet, megtanultam kezelni az embereket meg a megjegyzéseiket. Tetszik vagy nem, én is egy lettem közülük. Egy balkáni lány, aki törve beszél két nyelvet, s tapogatja a titokzatos élet megfoghatatlan értelmét, ahogyan Zilahy is megírta. És ennél szebben nem is lehetne megfogalmazni ezt az egész káoszt, amit az átlagember csak életnek nevez.

„Visszamenni” az anyaországba nem is olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert én nem vissza megyek, hiszen ott sohasem éltem. Tagadhatatlan, hogy rengeteg helyen jártam már Magyarországon, az egész országot átutaztam keresztül-kasul, de távol voltam attól, hogy otthonosnak érezzem, és hogy olyan egyszerűnek tűnjön az oda való távozás. Már belerázódtam az otthoni életbe. Van bankszámlám, tudom, hogyan kérjek egy italt a kávézóban, nem idegen a jogrendszer, az internet- és telefonszolgáltatást is el tudom intézni, számlát is fizettem már, és munkám is van. Huszonöt éves létemre már elértem valamit. A huszonnégy plusz egyéves fejemmel úgy érzem, hogy vagyok valaki és valami, ami a társadalomban megállja a helyét, s annak nem a taposni való legalja. Meg sem tudom mondani, hogy mi késztetett arra, hogy most egy olyan helyre költözzek, ahol addig a pontig degradálódok, hogy még egy számlát sem tudok befizetni. Itt nem is számlákat emlegetnek, hanem valami csekkeket. Nemcsak hogy nem tudom, hogy néz ki, de még meg se tudnám mondani, hogy mi az uplatnica fordítása magyarra. Hát így, a nagy magyar visszamegy oda, ahonnan jött. Valóban? Mert a szomszédokhoz intézett egyik első mondatom is ez volt: „Bocsi, nincs rajtam szemüveg, nem értelek.” Igen, igen, ez vagyok én, aki annak idején számtalan versenyre járt, a tévében szerepelt, és azt hitte, hogy pár diplomával meg állandó törekvéssel már elért valamit. És itt merül fel a kérdés, hogy miért akarok én olyan életet, amelyben még egy számlát sem tudok befizetni.

Nem engedtem meg magamnak, hogy bogarat ültessenek a fülembe. Pedig nem egyszer tették fel nekem a kérdést, hogy miért éppen most megyek el. A szüleimmel élek, miért nem várok még egy pár évet, addig is jön a pénz, nem kell lakásra költenem, főznek rám, bla-bla. Marasztalni akartak, amíg el nem végzem az egyetemet. De miért kell engem visszatartani? Holnap találok egy másik őrültséget, ami majd visszatartana. Éppen most jött el az ideje annak, hogy elköltözzek, amikor az egyetemen online folytak a kötelező előadások. Persze mindig akadt olyan, aki sokkal okosabbnak képzelte magát a többinél. Nyitott voltam minden tanácsra, és mindenkit végighallgattam. Azt azért nem mondhatom, hogy szavaik utat törtek az elmémig. Aki le akart beszélni, azt meg sem hallottam. Nem harmincévesen akarok kilépni a szüleim védelmező szárnyai alól. Most akarok menni, amikor életerős fiatal vagyok, és egy ekkora változás talán meg sem kottyan. Aki meg soknak tartja, az ne csinálja végig azt, amit én. Szörnyülködni szabad, de az engem nem fog meghatni.

Azt is megkérdezték, hogy minek megyek. Hát kell valami nyomós ok erre? Anyám intézte el gyorsan a dolgokat. Azért megy Pestre, hogy férjhez menjen. Mondjuk ez volt az utolsó dolog, amit terveztem, de a helyzetet figyelembe véve megfelelő válasz volt. Azt meg sosem tudni, hogy mit tartogat számomra a jövő.

(Folytatjuk)

Képgaléria: