ODASZOKNI, VAGY ODASZÖKNI?

Nem én vagyok az egyetlen és az első ember, aki nekivág egy ilyennek. Sokan költöztek már külföldre, és eleinte senkinek sem volt egyszerű. De az ember ilyet általában nem egyedül csinál. Hányszor szegezték már nekem a kérdést, hogy van barátod? Jegyesed? Pasihoz költözöl? Nem. Most ezúttal nem volt pasi a dologban. Egy öt évvel ezelőtti álmot kergettem. Vagyis csak most sikerült elérni. De akkor még nem tudtam, hogy ez már nem az, amit igazán szeretnék.

Ahogy haladtam a kiszemelt tervvel, tekintettel arra, hogy nem vertem nagydobra a költözésemet, az emberek, akik megismerkedtek a költözés elméletével, elkezdtek dicsérgetni, hogy hát igen, ehhez bizony bátorság kellett. Bátorság? Ugyan, dehogy. Pénz, valamint egy jó nagy adag vakmerőség. A bátorság ahhoz kell, hogy az ember egy helyben maradjon, és úgy változtasson, esetleg a komfortzónájából is kilépjen. Magam mögött hagyni jót s rosszat nem nagy művészet. És bátorság sem kell hozzá igazán.

A VÉGLEGESÍTETT DÖNTÉS

Miután az ember befizeti a tandíjat, és az új indexébe beleütik a pecsétet, már nem igazán van visszaút. Mármint lenne, mégpedig a kiiratkozás, na de azért is fizetni kell.

Iratkozás előtt azért elmentünk egy sörre. Keserű szívvel köteleztük el magunkat ismételten a tanulás mellett, szóval valami keserű itallal is kellett kezdeni. Az elképzelés jó volt. Sör és mosolygós arcok. Arra nem számítottunk, hogy a sör fel lesz vizezve. Csak remélni tudtuk, hogy az egyetemezés jobb lesz, mint az a lötty. Már a középiskola sem volt kötelező, szóval ezt most teljes mértékben magunknak csináltuk. Engem speciel senki sem kényszerített arra, hogy beiratkozzam. Én és az én hülye ötleteim...

Aztán már a kezemben tartottam az indexet, ott volt benne a pecsét, és ezzel kezdetét is vette az egyetemezés. Az, amire esküdtem, hogy többet sosem kerül majd sor. Előadások, vizsgák, egy halom pénz meg egy jó nagy adag idegeskedés. Öreg vagyok én már ehhez.

MEGOSZOTT FIGYELEM

Még nagyban pakoltam, amikor megkezdődtek az előadások az egyetemen. A figyelmem megoszlott a bizonyító eljárás meg aközött, hogy mi, melyik dobozba fog kerülni. Még szét kellett szedni a lámpát, ami használatban volt, meg kellett hozni a döntést, hogy mi utazik dobozban, és mi lesz csak úgy valahova beszúrva a kocsiba. Az ilyeneket úgy vitattuk meg, hogy előadás előtt megbizonyosodtam róla, hogy biztos mute-olva vagyok-e. Mondjuk nem sokat értettek volna belőle, de nem én akartam lenni az a flúgos, aki elfelejtette kikapcsolni a mikrofont. Egy mini megbeszélésre jött be apám, ugyanis közöltem, hogy egyetemi előadásom van, és most kőkeményen figyelek. Haha. A laptop felől ekkor megcsapta a professzor egyik mondata a fülünket. Ja mogu tako pričati još 770 meseci.¹ Nemoj. Apám is csatlakozott az előadáshoz rövid válaszával. Aztán nekiállt szétszedni a lámpát, miközben az előadás még mindig csak a kezdeti fázisában volt.

SZÍNKAVALKÁD

A naptáramban a különböző eseményeket különböző színnel jelöltem be. A valaha üresen kongó november seperc alatt vált színkavalkáddá. Egyetemi előadások, munka, költözés, ügyintézés... Hosszú volt a lista. Kivétel nélkül mindennap rikított. Már csak egy emlékeztetőt kellett volna valahova beszúrni, ami arra emlékeztet, hogy néha szünet is kell. Le kell ülni időnként, szükség szerint elküldeni az embereket egy melegebb éghajlatra, és lélegezni. Valami olyan event kellett volna, ami közli velem, hogy na, akkor tizenöt perc múlva lenyugszol, aztán superhappy leszel mielőtt az élet még egyszer gyomorszájon vág.

NOVEMBER 18-A

Ez volt az a nap, amikor azt mondtam, hogy engem semmi sem fog megállítani. Hazarohantam a sikertelen ügyintézés után a felügyelőségből, azt mondtam, hogy eszünk, és megyünk. Aznap megpakoltam az astrát, és elindultam egy háromszáz kilométeres útra. Az eltévedés nem volt beleszámítva. Csak azt sajnálom, hogy nem készült kép arról, hogy a kocsi jobban meg van tömve, mint egy migránsokat szállító kombi.

Egy nagy kalandra készültem kellemes, s olykor azzal a kellemetlen izgalommal.
Egy jó néhány koffer telt meg, meg dobozok és zacskók. Valamit meg csak begyömöszöltem a kocsiba. Nem egy hétvégi kiruccanást terveztem, hanem az egész életemet kellett a határon túlra költöztetni. Háttérben a professzoraim meséltek, ment az online előadás, amíg én csomagoltam. Nálam még a mesterképzés sem hétköznapi. S amíg én a bugyikat hajtogattam, meg a hangszereket pakoltam, addig a professzor az öregedésről beszélt, meg a kataraktáról. Vártam, hátha mond valamit a cilinderről is, és akkor a Jogon azt is megtanulhatnám, hogy miért nem látok.

Mivel tudtam, hogy pár nap múlva úgyis visszajövök a kutyákért, három részre osztottam a dolgaimat, amit az évek során sikerült szereznem. Az első csoportba tartoztak azok a dolgok, amik azonnal kellettek, és amik nélkül még véletlenül sem akartam útnak indulni. Személy szerint ide soroltam volna a kutyákat is, de hát az élet közbe szólt. Aztán a második csoportba tartoztak azok a dolgok, amik várhattak néhány napot. Végül akadt egy doboz is, amibe azok a cuccok kerültek, amiket egy nap jó lett volna felvinni Pestre.

Azon a csütörtöki napon pedig ezt a rengeteg első kategóriás ingóságot be kellett pakolni a kocsiba.

Tetriszt játszottam miközben egyik dobozt nyomtam a másik mellé, alá s fölé, végig azt hangoztatva, hogy ez így mind nem fog beférni. Aztán valahogy mégis sikerült. Elfogytak a dobozok a kocsi mellől. Csak a motor mellé nem préseltem be semmit. Indulás előtt két dologban reménykedtünk. Egy, hogy ne legyen szükség a pótkerékre, és kettő, hogy a határőr se legyen túl kíváncsi, mert akkor megszívtuk. Egy kombira való cucc került a kocsiba, kocsira.

Én ültem a volán mögé. Tudni akartam, hogy egyáltalán kibírok-e egy ilyen hosszú utat a sérült lábammal. Valahogy sikerült kijutni az autóútra, onnan pedig eljutottam a határig is.

Hölgyem, maga költözik? Az ugye papírokkal járt volna. Szóval nem. A tesóm ment nemrég férjhez, és hát akadt még pár ajándék, amit elvinnénk neki... A tehénürülékes bakancsom a csomagtartó tetején is bizonyára alátámasztotta ezt a történetet. Szerencsére a gyújtásproblémás kocsi be is fulladt pont a határőr orra előtt, amivel az elveszett hülye szőke benyomást tudtam kelteni az emberben. Ezekután kinek fordulna meg a fejében, hogy képes lennék akár tíz gombosi tojást átcsempészni a határon? Vagy éppen kokaint.

Végül megjelent előttünk a Budapest tábla. Vagy azt hiszem, hogy csak annyit írt rajta, hogy Pest megye. A hangszóróból Mićko Ljubičić énekelte, hogy vodimo vas sve u pravcu doba zlatnoga, amikor megpillantottam a táblát egy karnyújtásnyira attól, ami elvileg majd az új otthonom lesz. Oh, az irónia, meg a tökéletes időzítés. Persze a korom sötétben, amikor megérkeztem, még az épületet sem sikerült elsőre bemérni. Your destination is on the left.² Igen, igen, na de hol? A húsz identikus szocialista épület között nem egyszerű megtalálni pont azt az egyet, ami nekem kell.

Képgaléria: