Szép dolog a rendszeresség, ezért szép dolog, hogy kéthetente itt találkozunk. Szép dolog a megszokott mederben maradni, szép dolog az egyenes úton haladni, kikerülni a kátyúkat, kikerülni a mindenféle akadályokat, de… De néha jólesik megbotlani, még ha csak egy pillanatra is, hasra esni, feljajdulni, esetleg letérni a kikövezett útról, és az út melletti sárban lépegetni, urambocsá’ dagonyázni, valami nem mindennapit csinálni. A koronavírus okozta lezárás óta nem tudok magamhoz térni, immár két és fél év óta nem tudok igazán kilépni a komfortzónámból, a lezárások, mintha valamit bennem is elzártak volna, nincs kedvem semmi rendkívülihez, semmi szokatlanhoz, csak az egyenes út kell, és csak egy-egy kisebb bukkanót tudok elviselni, már a fekvőrendőrök is zavarnak, és a rajtuk való áthaladás is nehezemre esik, nagy feladatnak tűnik, és hosszas koncentrációt, felkészülést igényel. Ez ugyanaz a világ, mint előtte volt, én is ugyanaz vagyok, de egy töréssel gazdagabban. Ezt a törést, vagy talán csak repedést, kellene helyrehozni, beragasztani, összehegeszteni, hogy egy kis színre vágyjak, és a kihívások közül is a nagyobbakat válasszam, és ne azokat, amelyek megoldása mára rutinszerűvé vált.

Képgaléria: