Szokásosan unalmas és feleslegesen terjedelmes beszámoló az idén negyedszázados Brutal Assault fesztiválról

A szenvedések ellenére a sebek begyógyulni látszanak, és az idén már próbált minden a megszokott mederben haladni. Voltak, akik elvéreztek, de a legnagyobb csehországi extrém metál zenei rendezvény kiheverte a sérüléseket. A kecskét nem lőtték le, sőt a káposzta is maradni látszik. A Brutal Assault 25 év után is egy zeneközpontú, színvonalas, extrém összművészeti rendezvény maradt, illetve azzá vált az idők során.

AZ ELENGEDÉS LEGALÁBB OLYAN FONTOS, MINT A SZORÍTÁS

Hangokat hallok magam körül, jobb oldalamra fordulok. A nap egyre jobban besüt a sátorba, én egyre pihentebb vagyok. Kipattanok a sátorból, majd berendezkedek átmeneti lakomban. Ismerőseim közül sehol senki. Én húztam legtovább a lóbőrt. Hallom, a Carantion már játszik. Ez volt az a zenekar, amely komolyan gondolta a promót. Tőlük külön levelet kaptam néhány napja, hogy szívesen adnak interjút. Őszintén szólva akkor hallottam róluk először, pedig több lemez van mögöttük, és a Seasons of Mist kiadónál vannak. A város felé veszem az irányt, frissen, üdén, reménykedve, hogy jövőre itt lesznek, akik most nincsenek. Addig is helyettük tartom a frontot.

A kinti büfénél kígyózó sorok. Igazság szerint nem is tudom, miért jöttem ki, elvégre bent sem rosszabb, sem túlzottan drágább az étel. Visszafelé körbenézek az utcákon. Idén valóban kevesebben vannak, nincs annyi kocsi, nincs akkora őrület a környéken, és ennek nagyon örülök. A járvány előtti pár évben a rendezvény igencsak túlzsúfolt volt.

Az Artillery fellépésén bólogatok és arra gondolok, délután kettőkor nem kellene innom. A fellépésnek vége, a nyakam kezd sajogni, sörrel baktatok a sajtós sátorba dolgozni. Éljenek a freelancerek. Régi ismerősök odabent, löttyintek kávét, iszok vizet, kezdődik a munka, kint pedig az üvöltözés. Indul valami dedikáció. Koncentrációs gyakorlatok, majd befejezem a munkát, és irány a Benighted.

Hatalmas pogó megy a kőkemény death metál riffelésre, a hangerő leszakítja a fejünket. Ügyes fellépés, nagy darálás, sok szétrúgott fenekű ember. A világválság okozta szokásos zavar következtében a Comeback Kid lép fel, de inkább megindulunk a Bastion részlegbe. Ahogy haladunk keresztül az alagutakon, a képkiállítást nézzük. Elszabadult deviáns fantáziák különféle színekben, kombinációkban és méretekben, szobrok, fémből, csontból, szemétből. Na, ezek az alkotások sem lesznek ott jövőre a Durindón...

A Bastion téren igazi apokalipszis-hangulat. Életre kelt közeljövő. Díszes emberek mutatják meg, hogy semmit sem kell eldobni, életre kelt használhatatlanság, összecsavarozott, hegesztett, forrasztott és kifordított hulladék-jövő. Ez az, amit mi csináltunk: szemét. A Junk City tagjai ezt művészetté, szabadidős tevékenységgé formálták. Éppen interakciós játék folyik. Egy manust forgatnak körbe, akinek miután egy gumihalat kap a kezébe, el kell találni a felállított műbaba-tetemet (vagy mit). Először a közönség között landol a hal, de nagyjából mindig az elkövetkező tizenöt percben. Nézem a kardokat, a kocsikat, majd köpcös metalisták lépnek színpadra. A Slagmaur délutáni hangpróbája folyik, nekünk meghűlik a vér az ereinkben a kellemes nyári napon. Egyszerre ultra lassú és ultragyors zúzás.

Kapjuk az üzenetet, Terrance Hobbs vár ránk a média negyedben. Húzunk vissza. Jaj, mit kellene kérdezni? Ugye, nem lesz arrogáns? De nem. Kellemes beszélgetés után megyünk vissza a Swallow the Sunra, amit lekésünk. Tehát nézzük a Sick Of It Allt, ami egyáltalán nem baj. New York-i hardcore magas fokon, emberek a levegőben. Az énekes, Lou Koller megőrül. Elkapja a hév. Tudja jól, ők a műfaj királyai, a közönség a tenyerükből eszik. Meddig hergelheti őket?

– Jó ez a circle pit, de nagyon kicsi. Azt szeretném látni, ahogy elindul színpad elől, kimegy az útra, és a két hangosítót megkerülve tér vissza. Menni fog? – kérdezi a frontember a közönségtől.

Ez totál hülye! Megnézném – röhögök és üvöltöm a mellettem állók fülébe. Két perc múlva már löknek félre, mert a circle pit megindult. Ezt nem hiszem el! Ezek tényleg királyok, de ugye ehhez közönség is kell. Ez biztos nem működne a zentai Mojo clubban, de még a szabadkai Mladostban sem.

Az éjszaka csíp. Átöltözök. Utálom, hogy még ha csak ilyen rövid időre is, de ki kellett jönnöm. Nem szeretek kimenni. Egy hermetikus biztonságérzetet kapok odabent. Úgy érzem, az első Brutalos látogatásom óta nem múlik az idő. Morogva és sietve rohanunk befelé, a cél a hátsó színpad, ahol az Exhorder játszik. Kinyitom a fülem, a Decapitated muzsikája ezúttal nem hagy közömbösen, és földbe gyökerezik lábam. Megtelt tér, súlyos és okos zene. Azért 20 perccel később mégis tovább csoszogunk az Exhorderért. Kissé öregedő, de annál erőteljesebb és pontosabb tharsh, amiből állítólag még a Pantera is tanult. A koncert valami miatt nem üt át, valójában egy dalukat sem tudom felidézni. A színpad előtt Bácskából elszármazott kultikus thrasherek is állnak. Az új német baráti körben elszármazott magyar is van. Végre valakivel megértetem magam a társaságból.

Az Abbathot elengedjük mint Coelho a fájdalmat. Fúvós hangszerekkel előadott death metált hallgatunk az olasz Ottone Pesante-től a Bastion téren. A sok vendégmunkás-szövegtől már hasogat a fejem, és alig várom, hogy kezdődjön a Suffocation. Első osztályú best of, remek hangzás és szórakozás. Öröm látni, mikor valaki érti a szakmát. Emberek egymás hegyén-hátán, jó hangulat. Mindez mérsékeltebb tömeggel, de folytatódik a Venom alatt is. Remek kezdés, feláll a hátamon a szőr, indul a black metál. A lelkesedésem néhány dal után alábbhagy. Pár malőr, a Welcome to Hell kellemetlenül lassú, az In nomine Satanas közben bemennek az erdőbe, viszont a Witching Hourral maximálisan kiengesztelnek.

Rohanunk a Fleshcrawlra, de túl sok az ismerős. Messziről hallgatjuk a death metál zúzást, és a végére odaérünk. Ez pocsék ügy. Mérsékelt alkoholtartalmú gyömbér sörökkel felturbózzuk magunkat, szinte alig állunk a lábunkon a fáradtságtól, de toljuk magunkat a Hentai Corporation koncertjére. Tiszta őrültek háza. Senki sem normális, a zenekar sem, de a közönsége sem. Az egész koncert alatt maszkos plüssállatok támadnak a közönség felett. A zenekar őrült precizitással játszik, turkál a műfaji korlátok között, a frontember beugrik a közönség közé, csinálja a műsort. Már majdnem állva elalszom, de annyira jó, hogy végig kell nézni.

Fotók: Győri Norbert

(Folytatjuk)

Képgaléria: