Újvidéken is népszerűsítették a Dobri Isak együttes immár bakeliten is megvásárolható bemutatkozó és egyben búcsúkiadványát is

Borongós napot esős este követett egyik szeptemberi pénteken, amikor elindultam az újvidéki Crna Kuća ifjúsági központba (ami sokkal inkább funkcionál alternatív klubként már évek óta). Útközben azon gondolkodtam, a városbeliek, akik köztudomásúan félnek az esőtől, vajon tiszteletüket teszik-e ezen az éjjelen a fekete házban. Az összejövetel apropóját egy lemez promóciója szolgáltatta, de a helyzet nem volt teljesen egyértelmű. Lemezbemutatókon zenekarok mutatják be a kiadványaikat, ebben az esetben viszont erről szó sem volt, illetve nem a megszokott formában.

Az 1980-as években aktív niši Dobri Isak zenekar Mi plačemo iza tamnih naočara kiadványa ugyanis már megjelent korábban. Valamikor bő harminc éve, de akkor limitált példányszámú műsoros kazettán. Ezt követően pedig egészen 2008-ig tartóan el is nyelte a bandát a süllyesztő. Goran Lončarević, a független PMK Records tulajdonosa még egyetemista korában hozzájutott a zenekar felvételeihez mp3-as formátumban, és elhatározta, kiadja ezeket CD formájában, néhány bónusz dallal megspékelve. Ekkoriban, illetve talán valamivel később került hozzám is az egykori banda hanganyaga ajándék formájában, a sokat emlegetett Mount of Artan (ami ekkoriban még inkább Puljp illetve Stonerizer néven működött) fesztiválról.

A Dobri Isak hírneve egyre terjedt, és kultikus státuszra tett szert. Így visszatekintve talán nem is meglepő, hogy 2022-ben, amikor a bakelit újrakiadások reneszánszukat élik, egy tényleges lemezbemutatóra is sor kerül, zenekar nélkül. A műfaj ismeretében, a sötét hangulatú péntek este tehát még kedvezett is a tematikának. Az éjszaka sztárvendégeként Predrag Cvetičanint, a zenekar alapító gitáros-énekesét (jelenleg a niši művészeti egyetem rendkívüli professzora) harangozták be, valamint két kortárs zenekar fellépését is beharangozták. Mondjuk, utóbbit már akkor tudtam meg, amikor behuppantam a CK épületébe, ahol meglepetésemre háromnegyed ház volt, az embertömeg pedig csak gyarapodott. Még semmi sem történt a rendezvényen, de amikor odamentem a PMK-s arcokhoz érdeklődni a kiadványok iránt, már csak pár példány maradt a lemezből, pólóból és a Dobri Isak tribute kiadványból is, amelyen hazai zenekarok adják elő a niši banda dalait. Ekkor vált világossá számomra, hogy nemcsak beszélgetés lesz ezen a napon, hanem fellép a tribute lemezen szereplő bandák közül kettő, a belgrádi Asphalt Chant, valamint az Izleti.

A beszélgetés késve indult, Cvetičaninnal pedig Ozren Lazić, a CK 13 koordinátora beszélgetett, zárásként pedig a közönség is tehetett fel kérdéseket. Az egykori frontember arról kezdett mesélni, milyen is volt szülővárosa az 1980-as évek első felében.

A PERIFÉRIÁN

– Niš kívülálló város volt Jugoszlávián belül. A Zágráb-Szarajevó-Belgrád zenei szentháromsághoz soha nem tudott csatlakozni, és a periférián ragadt. A város már kezdett megindulni lefelé a lejtőn, amikor 1983-ban elkezdtünk zenéli. Az egykori ipari város válságba került minden értelemben. Niš egy nagyon erőszakos hely volt, de nem olyan értelemeben, hogy ott valaha is szervezett bűnözés folyt volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy teljesen természetes volt, hogy este elmész egy klubba, és valaki minden ok nélkül széttör a fejeden egy sörösüveget. Nem azért, mert haragszik rád, hanem mert unatkozik, csalódott, munkanélküli lett, dühös volt a világra, amelyből kiábrándult. Több klub volt a városban. Az egyik ilyen volt a Joy, ahová mi nem jártunk, mert ott inkább a pozőrök lógtak. Mi inkább a punkot, new wave-et, novi valt, az akkori alternatív kísérletezős zenéket hallgattuk, és teljesen kívülállónak éreztük magunkat mindenhol. Leginkább a Partizan nevű lepukkant kávézóba jártunk, ahol vérbeli szocialista alkoholisták lógtak a munka után, nagyjából estig. Volt egy hallgatólagos megegyezés, hogy mi este nyolckor jelenünk meg és kedvünkre engedhetjük a zenét. A városi rockerek, a Kerber, Galija tagjai a Galija kávézóban lógtak egész nap, ugye, a zenekar is erről a kocsmáról kapta a nevét.

AKIK A SÖTÉT NAPSZEMÜVEG MÖGÖTT SÍRTAK

– Hogy miért akartunk zenélni? Ezt a kérdést mi is feltettük magunknak. Kerestük azokat, akik hozzánk hasonlóan a kultúra perifériáján ragadtak. A zenekart valamikor 1983-ban állítottuk össze. Mi páran, akik mindenhonnan számkivetettnek éreztük magunkat. A közös érdeklődés alapja a közös zenei ízlés és a közös gondolatok volt, amivel akkor még úgy gondoltuk, egyedül vagyunk a világon. A zenekar első felállásának kapóra jött, hogy az évtized elején megnyílt a Muzički klub 81, ahová egyre gyakrabban jártunk. Amikor valamilyen érdekes zenét hallottunk, csak szóltunk a tulajnak, hívja meg a bandát. Így láthattunk olyan zenekarokat, mint például a Lačni Franz, vagy a Partibrejkers. Az első fellépéseinkre is itt került sor, így mi is viszonylag jó körülmények között tudtunk zenélni, mert ebben a nagy befogadó képességű klubban elég jó felszerelés volt, nekünk pedig semmink. Nagy közönség előtt felléphettek fiatal zenekarok is a komolyabb előadók előtt. Ez volt a banda első korszaka, amelynek termését rögzítve is megőriztük. Azóta többen mondták, hogy újra kellene keverni azokat a felvételeket. Hát most elárulom, azon nincs mit keverni. Egy szobában rögzítettük két dekk segítségével, majd azt elvittük egy stúdióba, ahol még erre rávételeztünk. Ez a periódus alig egy éven keresztül tartott, majd a katonaság véget vetett neki. Pár hónappal később viszont kissé módosult felállásban újraszerveztük az együttest. Ekkor már kazettán megjelent az egyetlen anyagunk, amely mindössze 100 példányban született meg, de Jugoszlávia-szerte terjesztették a helyi egyetemi művelődési központnak köszönhetően.

– A Dobri Isak zenekart sokan a jugoszláv Joy Divisonnek nevezik, de sok más zenekar is ugyanúgy, vagy talán még jobban hatott ránk. Olyan bandákat szerettünk, mint a The Cure, Gang of Four, Scars, The Stranglers, Minimal Compact. Én személy szerint azt szerettem volna, ha a Dobri Isak valamiféle 80-as évekbeli megfelelője lett volna a Velvet Undergroundnak, a basszusgitárosunk Miša (Miloš Miladinović) viszont punk volt, akinek a Ramones és a Dead Kennedys volt a kedvence, Markiz (Saša Marković) pedig az akkori tipikus újhullámos heavy metált szerette. Ha mindezt összeadod, akkor megkapod a Dobri Isak zenéjét. A hatásokat nem is akartuk rejtegetni, büszkék voltunk rá.

KÉSSEL JÁTSZANI

– Ami jó volt a punkban és a post punkban, hogy nem kellett feltétlenül jó zenésznek lenned ahhoz, hogy alkotni, mondani tudj valamit. Nekünk akkor élet és halál kérdése volt a zenélés. Nem az számított, kitörünk-e, tudtuk, hogy ahhoz nincs elég támogatásunk és pénzünk, ráadásul még a lányokat is csak elzavarjuk a zenénkkel. Ez persze mostanra változott, most már lányok is hallgatnak ilyen muzsikát. (Nevet, majd közröhej)

– Szerintem a művészet egyik jellegzetessége tud lenni, ha az alkotó az alkotáshoz való viszonyát meg tudja őrizni. Ez magába foglal egy görcsös ragaszkodást az alkotás megvalósításához, ami szerintem a hangokon és szövegeken keresztül megmarad. Szerintem az embereknek valójában nem a zenénk, vagy a szövegeink tetszettek, hanem az a görcsös ragaszkodás, a művészi kiteljesedés megélésének fontossága, az, hogy számunkra mindez élet-halál kérdése volt, és ez fogta meg őket még évtizedek múltán is. Szerintem ez az, ami mégis benne maradt a felvételekben.

VAN VALAMI TITKOS SZÁL

– Nišen kívül először Knjaževacon léptünk fel egy fesztiválon, és az ott megszerzett kapcsolatoknak köszönhetően hamarosan olyan városokba is ellátogathattunk, mint Split, Belgrád és Skopje. Az ottani rendezvényen nagyon sok szörnyű zene volt, viszont fellépett a Padot na Vizantija is, zseniálisak voltak. Ekkor összebarátkoztunk Goran Trajkoskival és Zoran Spasovskival, a zenekar két tagjával, és elkezdtünk közös koncerteket szervezni, aminek köszönhetően legalább havi két alkalommal találkoztunk vagy Nišben, vagy Skopjéban. Egyébként ők később a Mizarban is zenéltek, majd megalakították az Anastasia zenekart, amivel legnagyobb sikereiket érték el.

– A zenekar szempontjából Skopje lett a legjelentősebb város. Fontos esemény volt az is, amikor felléptünk a zágrábi Yu Rock Momenat rendezvényen, ami ugródeszka volt az alternatív zenekarok számára. Itt fellépett a Mizar, valamint a Let 3 is (ekkor még Let 2 néven). Amikor viszont sor került volna a következő lépésre, azt már nem tudtuk megtenni. Nem voltak normális hangszereink, menedzserünk, pénzünk a stúdiózásra, sem szerződésünk. Ezt követően még volt egy fontos fellépésünk a niši zsinagógában Arnold Layne-nel és a Mizarral. Ezt követően a zenekar 1986-ban gyakorlatilag feloszlott, mert nem tudtunk előrelépni.

ÉLET ÉS HALÁL

– Az utolsó koncerten a zsinagógában úgy éreztem, terheket cipelek magammal. Az imént azt mondtam, a Dobri Isak élet és halál kérdése volt számunkra. Amikor feloszlott a zenekar, én kórházba kerültem Pfeiffer-féle mirigylázzal, amit leukémiának hittek. Ott feküdtem a halálos betegekkel, és néztem, ahogy ürül ki a terem, mert mindennap valaki a hullaházba kerül. Ekkoriban került hozzám a Joy Division- szövegek gyűjteménye, és elkezdtem őket fordítani szerbre. Szerintem a Joy Division párhuzamot sokan azért látják bele a zenekarba, mivel hozzám kötik ezeket a fordításokat. Amikor a kórházban voltam és azt sem tudtam, kikerülök-e onnan vagy sem, valaki elhozta a belgrádi egyetemista folyóirat, a Student egyik számát, amiben írtak rólunk. A kék kórházi pizsamában olvastam a kritikát, amiben az egekig dicsértek bennünket. Azt írták, ez az a muzsika, amire egy egész ország várt. Nagyon jólesett, de az is eszembe jutott, hogy előbb kellett volna.

– Nagyon fontos, hogy nyomot hagyjunk az életben. Rögzítsünk, örökítsünk meg egy korszakot. Ennyi év után, lassan 60 évesen már látom ennek jelentőségét, ellenben amikor ezeket a dalokat rögzítettük, még közel sem tűnt ekkora jelentőségűnek. Hogy számunkra fontos volt, nem vitás, de mivel megmaradt, most ismét generációk azonosíthatnak bennünket a múlt egy szeletével Nišből.

MÁSOK IS SÍRNAK

A kérdések alkalmával sok minden egyéb is kiderült. A kérdezők közül valakit az újvidéki Luna zenekarral való párhuzamok érdekelték. Predrag elmondta, nagy rajongója volt a zenekarnak, akárcsak a Šarlo Akrobatának, de a Discipline Kičme, valamint az EKV soha nem érintette meg. Többen fordultak hozzájuk azzal, hogy miért nem áll össze ismét a zenekar. Erre a válasza igen egyszerű volt:

– Sok év eltelt, és ma már nincs sok közöm ahhoz, aki azokat a szövegeket írta. Nem lenne már őszinte, nem jönne szívből.

Helyettük viszont van bőven zenekar, amelyekre nagy hatást gyakorolt a Dobri Isak és jelenleg is zenélnek. Nem véletlen, hogy annyi dark és new wave zenekar tűnt fel az 1980-as évek vége óta Nišben, ahogy az sem, hogy könnyen meg lehetett találni, amelyek részt akartak volna venni a I mi plačemo iza tamnih naočara elnevezésű feldolgozás-kiadványon.

Az éjszaka hangulatosan zárult. A két banda jó hangulatú koncertet adott, a sötétben, hátra vonulva pedig az egykori frontember bárkinek szívesen válaszolt egy régi világgal kapcsolatos kérdéseire.

Akit pedig érdekel a niši rocktörténet, nézze meg a YouTube-on található Mi plačemo iza tamnih naočara (2012) című filmet, ami a cím ellenére nem a szóban forgó zenekarról szól, hanem a dél-szerbiai város rockéletéről.

Képgaléria: