AZ ELŐADÁSOK

Aztán egyszercsak minden elvesztette az értelmét. Az idő, a napok és az időjárás is. Megvolt egy jól bevált rutin, ami lassan szürkévé tette a hétköznapokat. Munka, tanulás, takarítás, séta, munka, tanulás, takarítás, séta, orrvérzésig. Tanultam, tanultam, tanultam és tanultam. Néha úgy éreztem, hogy öt nem lett volna belőlem elég. Mire az ember befejezi a munkát, megsétáltatja a kutyákat, felmossa a padlót és végre megeszi az ebédjét, ha nem a reggelijét, addigra már este hat is elmúlt. És elvileg még csak ekkor kellene nekiülni a tanulásnak, és ennek szentelni minden figyelmet.

Persze, előadások is voltak, amiknek az volt a céljuk, hogy valamit meg is tanuljunk. Nem voltak kötelezőek, de némelyikre úgy illet „elnézni”. Vagyis leülni a laptop elé és figyelni. Egyre több és több emberrel ismerkedtem meg a mesterképzésen. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot, ugyanis mindannyiunkban ugyanaz a kérdés merült fel. Mit keresünk mi itt? Kivétel nélkül utáltuk az alapképzést, és alig vártuk, hogy túllegyünk az utolsó vizsgán. Erre önként jelentkeztünk még egy adag szenvedésre, ami már amúgy sem jelent sokat. Aztán hamar rájöttünk arra, hogy mi is az előnye annak, hogy beiratkoztunk a mesterre. Összehozott minket.

Heti több alkalommal, esténként írtunk egymásnak, hogy akkor készen áll-e a másik az aznapi több órás szenvedésre, közben pedig jómagunk is tervet készítettünk arról, hogy mit fogunk csinálni az alatt a két-három óra alatt. A kolleganőm főzött, én pedig általában vasaltam. Szerencsére volt olyan opció, hogy kamera és mikrofon kikapcsolás, mi pedig éltünk is vele. Egyszer viszont elhúzódott a pszichológia előadás. Délután öttől este fél tízig mondta és mondta az az asszony, akit még az életben nem láttam. Egy kanállal is szíven tudtam volna magam szúrni, de én a laptop előtt görnyedve vártam, hogy végre kiléphessek a video hívásból. Már befejeztem a vasalást, el is pakoltam a dolgokat, felmostam a padlót és az ablakot is lemostam. Az előadás viszont még mindig tartott.

17-től 21.30-ig. S hogy miről is tud valaki több mint négy órát beszélni? Hát például elemeztük a felek beszédét a bíróságon. Pontosabban, a többek által ismert šatrovački „nyelvet” is megemlítettünk, a professzor asszony pedig példákat is felhozott, amiket nekünk meg kellett volna oldalunk. Mindenki adta a hülyét, amikor az volt a kérdés, hogy mit jelent a vutra meg a ganci szó...¹

Az előadások végén pedig rendszerint két opció volt. Akadt egy hiperaktív idióta, akinek négy óra sem volt elég, és még így is akadt valami kérdeznivalója. Legszívesebben rácsaptam volna a virtuálisan jelentkező kis kacsójára. De a második opció gyakoribb volt. Nekem, és még sok másnak akadt ugyanaz a ki nem mondott kérdése. Mi a fenét keresek én itt?

EGYSZER VOLT BUDÁN KUTYAVÁSÁR. CSAK EGYSZER

Anyámnak el sem merem mondani, hogy majd' három órát utaztam egy buliból a lakásig. Mondjuk lehet, gyorsabban megy, ha elsőre nem rossz buszra szállok. Vagy másodjára.

Megfogadtam, hogy én Budára többet nem megyek. És hogy hogyan sikerült meghozni egy ilyen döntést? Mert lássuk be, ennek azért súlya van. Viszont egyszerű volt. Fussunk át azon, hogy mi történt azon a napon, amikor betipegtem a lakásba, behúztam magam mögött az ajtót és átfagyva suttogtam magam elé, hogy én ugyan többet nem megyek Budára, miközben gyűrűstül hámoztam le bepirosodott ujjaimról a kesztyűt.

Budapestről Újvidékig, egész pontosan ajtótól ajtóig kevesebb, mint három és fél óra alatt el lehet jutni, feltéve, ha Budapest nem dugul be, minden simán megy a határon, és Újvidéknél sem kap el december közepén egy váratlan hóvihar. Nekem pedig egy csodálatos éjszakán három órába telt, mire Budáról eljutottam a pesti lakásig.

Alig pár hét után eljött az ideje annak, hogy végre belevágjak az éjszakai életbe, barátokat szerezzek és szórakozzak egy kicsit. Nem azért költöztem Pestre, hogy most egy más lokáción töltsem a négy fal között a napjaimat. Azt akartam, hogy valami történjen. Az a valami pedig nem akart eljönni hozzám Zuglóba. Nekem kellett felöltenem a ruhám, és nekivágnom az éjszakának. Kezdetét vette az emlékgyártás.

Szerdán bulika. Miniszterek, diplomaták, kaja, pia. Nagyjából ennyi elég is volt ahhoz, hogy meggyőzzön az unokatesóm, hogy nekem ott a helyem azon a bulin. Amikor beleegyeztem, még nem tudtam, hogy másnap nem csak a pezsgő miatt fog fájni a fejem.

Ha a budapesti életről van szó, az okvetlenül magába foglalja a tömegközlekedést is, aminek itt egyszerűen nincs fájdalommentes formája. MÁV, HÉV, metró, villamos, troli, éjszakai járat, az egyik fülemen be, a másikon meg ki. Csak úgy nagyjából sejtettem, hogy merre kell mennem. Fuss, Örs, hol a metró? Basszus! Hol veszek jegyet? Oh, fuck! HÉV, hazudott a Google maps, késni fogok, gettó negyed (Blaha), négyes-hatos, Corvin, basszus, menjünk együtt. Ott vagyunk már? Jézusom, a hegyen vagyunk. Ez lenne az odaút foszlányokban. Konkrét összetett gondolatokra időm sem volt, ugyanis ha Pestről van szó, adjunk hozzá legalább tizenöt percet ahhoz, amit a Google mond. Kocsival fél órát. A félelemnek sem akartam helyet adni, hiszen mégiscsak ruhában, és magassarkúban bolyongtam teljesen egyedül az egyre sötétebb városban. Az éjszakának még ezt a részét sem csinálnám végig újra.

Kezdetét vette a buli, ahol egymást követték az arcok meg a nevek, én meg persze mindig csak arra figyeltem, hogy én hogyan ejtem ki a nevemet. Szerencsére a Facebook segített felfrissíteni a memóriámat másnap reggel.

Nem szerettem volna berúgni, hiszen nagy emberek koccintgattak körülöttem, szóval úgy döntöttem, hogy tartom magam a vodkához. De az persze nem volt. Szóval pezsgőztünk, beszélgettünk, többször is koccintottunk, bemutattak egy halom embernek, fényképezkedtünk, egy csávó odajött hozzám csupán azért, hogy közölje velem, a homlokomra van írva, hogy a Délvidékről jöttem, és még sok minden más. De utána a pezsgő is elfogyott. Meg a bulinak is vége lett. A miniszterek meg a diplomaták elmentek, viszont a terv az volt, hogy egy afterparty keretein belül folytatjuk az ismerkedést. Ellenben én úgy gondoltam, hogy előtte elugrok a lakásra átöltözni és megsétáltatni a kutyákat. Seperc alatt vissza is érek. Haha. Ez a város kicsit másképp funkcionált, mint Újvidék. Naivan hittem, hogy éjszaka is jár a metró meg a minden más, vagy hogy itt is csak egy éjszakai busz van, ami bejárja a várost. Nem is az, hogy ezt hittem, hanem hogy egyáltalán bele sem gondoltam igazán a dolgokba.

Visszatipegtem arra az állomásra, ahol leszálltuk, bár így visszagondolva már ebben sem vagyok igazán biztos, és logikusnak találtam átmenni az út túloldalára, és ott várakozni. Jött is a busz, felszálltam. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, alig pár száz méterre lehettünk a Dunától, vártam, hogy végre átérjünk a pesti oldalra. De az a Duna csak nem akart jönni. Nekem meg eszembe sem jutott rápillantani a Google Mapsre. De hát minek is? Elvégre is, én a jó irányba indultam. Legalábbis ezt diktálta a logika. Haha.

Amikor már aggódni kezdtem, hogy a karnyújtásnyira lévő híd sehogy sem akar megjelenni előttem, akkor odatipegtem a sofőrhöz azzal az egyszerű kérdéssel, hogy megy-e ez a busz Pestre. Nem ment. Valahol az isten háta mögött, a túloldalon, decemberben, természetesen ruhában, vártam az ellenkező irányból érkező buszt, ami magával hozott egy olyan embercsoportot is, amilyennel nem igazán szeretne találkozni abban az időben az ember lánya. Megint csak azt gondoltam, hogy ez a busz majd valahol a lakás közelében tesz le. Haha. Aztán megláttam a Campona bevásárlóközpont messziről világító feliratát, ami olyan húsz perc buszozás után jelent meg előttem. Messzebb nem is lehettem volna. A város egyik feléből átkerültem a másikba, a lakástól több, mint tizenöt kilométerre. Fogalmam sem volt arról, hogy hol lehettem, hogy hol vártam a visszabuszt.

Aztán egyik pillanatban elkezdtem nézni a Google Mapset, amivel csak egy gond volt. A telefonom negyven százalékon volt, ami esetemben egyenlő az üres aksival. Hideg van, egyedül vagyok, nem hogy mások, de még én sem tudom, hogy hol vagyok, elképzelésem sincsen, hogyan tudnék eljutni a lakásig, a telefonom pedig lassan lemerül. Idegesen kezdtem el írogatni az embereknek, akik hajnali négykor természetesen aludtak, én viszont tudni akartam, hogy meddig közlekedik az éjjeli járat. Tudni, méghozzá azonnal, mert azt hittem, hogy egyik pillanatban teljes mértékben leáll a forgalom. Haha. A nappali járatokat követi az éjjeli, amit meg követ a nappali, és így körbe. Logikus, nem?

Astoria. Ez volt az ismerős pont, ahol gyorsan le is szálltam a buszról, és kezdetét vette az újabb várakozás. Ha járt volna a metró, akkor tíz perc alatt meg is érkeztem volna. Idegesen kerestem a megoldást. Átfagyva toporogtam egy halom kétes kinézetű emberrel. De egy kedves ember, meg a sofőr az előző buszban azt állították, hogy az Astorián megáll egy busz, ami pont azon az utcán áll meg, amit keresek. Innentől kezdve rá sem mertem nézni a telefonomra. Spóroltam az aksit a vészhelyzetre. Mintha ez már magában nem lett volna az.

Hölgyem, tudna segíteni? Oh, na ez volt az, amit nem akartam hallani. Én, egy pár kilóval nehezebb egy zsák cementél, mostmár józanon, ruhában meg magassarkúban az éj leple alatt egy buszmegállóban. Csak ráztam a fejem, hogy nem. Többre erőm sem volt, de a csávó mondta a magáét tovább. Csak egy kis segítség kéne a bátyámnak... most jött ki a börtönből. MIVAN??? Csak reméltem, hogy ezt rosszul hallottam. A kabátomba motyogtam szüntelenül, hogy nem tudok segíteni. Látom fiatal vagy. Eltalálta. Mennyi lehetsz, huszonnyolc, harminc? Na, anyád a harminc! Ez kőkeményen fájt. Közölték is velem, hogy Pesten huszonöt felett már harminc az ember, hát de na! Látom fázol. Már több mint két órája bolyongok a téli hidegben. Szerinted?

Aztán megjelent a busz, ami egy kis melegséget is hozott magával. Azt írta rajta, hogy pont az én utcámon áll meg. Jó lesz. Akkor már bármivel beértem volna, aminek a neve ismerősen csengett, és ami elég közel volt a lakáshoz, hogy gyalog is el tudjak oda jutni. Na, meg ahonnan az utat is tudom. Nem egyszerű a tájékozódás úgy, hogy az embernek olyan az orientációja, mint egy döglött lóé. Megjártam Párizst, Olaszország kedvelt turistaközpontjait, dolgoztam külföldön, erre én marha éppen Budapesten veszek el, ahol lakom...

Ez lenne az én utcám. Az ott az én kocsim! Megpillantottam a kis borsómat, és ebből tudtam, hogy jó helyen vagyok. Kulcsom, vesém, mobilom, a méltóságom igen, de a testhőmérsékletem már nem annyira, de még megvolt. Betipegtem a lakásba, behúztam magam mögött az ajtót és átfagyva suttogtam magam elé, hogy én ugyan többet nem megyek Budára, miközben gyűrűstül hámoztam le bepirosodott ujjaimról a kesztyűt.