A TUDATLANSÁG ÁLDÁS

Az egyik ismerősöm jelentette reggel. Ildi, hallottad? Mit? Kitört a háború. Számomra, és hiszem, hogy még sokaknak, 1999 olyan, mintha tegnap lett volna. Ezúttal nem repültek a fejünk felett repülők, de a változást mindenki megérezte. A háború egyik hírhozója volt az áruhiány és az egyre növekvő infláció. A polcokról eltűntek a termékek, és egy éjszaka alatt duplázódott meg az alapvető élelmiszerek ára. Nem volt szükség arra, hogy bárki elmondja, hogy mi és miért történik. Egy kicsit persze el lett túlozva a dolog, hogy most éppen a háború miatt kell megállnia a világnak. Érdekes, a világot az nem érdekelte, hogy mi történik Szerbiában 1999-ben. A szituációt illetően keményen megoszlottak a vélemények.

Persze sokan voltak, akik még azt sem tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy infláció. Csak az tűnt fel nekik, hogy ebben a hónapban jóval kevesebbet tudtak az asztalra tenni, viszont a fizetés nem változott, és a kedvenc termékek is eltűntek a polcról.

A jog, a gazdaság, az oktatás és ezzel együtt az élet minden területe megérezte a háborút. Én sajnos tudtam, hogy mi történik, hiába igyekeztem boldog tudatlanságban élni. De valójában nem tudtam eldönteni, hogy kinek van nagyobb szerencséje. Annak, aki nem csak látja, de tudja is, hogy mi történik, vagy annak, akinek elképzelése sincs, hogy itt mi megy, és nem is érti, legfeljebb csak feltűnik neki az, hogy jelen van valami negatív változás.

AZ ÁLTALAM VÁLASZTOTT TÉMA NAGYSZERŰ VOLT

Aktuális és igen felkapott. A világjárvány és a bűnözés. Itt felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült mégis keresztbe tennem saját magamnak. Roppant egyszerű. Megfogalmazódott bennem egy hipotézis az alapján, amit láttam, hallottam és magam körül tapasztaltam, na meg feltételeztem. Ez viszont pont az ellenkezője volt annak, amit a professzor állított. Természetesen más-más szemszögből kémleljük a világot. És akadnak is köztünk különbségek, így nem is tartom vagy tartható rendellenesnek, hogy két igen különböző embernek eltér a véleménye. Amikor a professzor közölte velem, hogy ő éppen az ellenkezőjét gondolja a dolgokról, mint amit én állítok, akkor egy másodpercig sem gondolkodtam azon, hogy talán az ő szemszögéből kellene néznem a dolgokat, hiszen mégiscsak ő a mentorom, és esetleg módosítani kellene a feltételezésemet. Neeem! Én csak diplomatikusan rákérdeztem, hogy muszáj-e bebizonyítanom a feltételezésemet, vagy végül leszögezhetem azt is, hogy az eredmény más a vártnál? Szóval senki sem tiltakozott konkrétan, és így esett meg, hogy én kötöttem az ebet a karóhoz, amíg saját magam fel nem kötöttem azzal a kötéllel.

Mert mily’ meglepő… a professzornak volt igaza.

MEGKEZDŐDÖTT A PINGPONGOZÁS

Írtam a professzornak, mire ő berendelt magához, én meg szimplán közöltem vele, hogy az nem fog menni. Egy tízperces beszélgetés kedvéért én ugyan nem utazok most haza Pestről. Leküldtem a részletes tervet, a munka tartalmát, mire a professzor válaszolt valamit, és lassan többet üzeneteztem vele meg a többi asszisztenssel, mint a szüleimmel. Csak velük ellentétben a szüleimet nem kellett folyton arra emlékeztetnem, hogy ki vagyok és hogy nem otthon lakom, hanem Pesten. Ők hiányomat első kézből tapasztalhatták. És az igazság az, hogy én is hiányoznék magamnak. Nem is tudom, hogy mit kezdenék saját magam, az idegesítő szokásaim és az állandóan ugató kutyám nélkül… Az maga lenne a tragédia.

Egy e-mail oda.

Két e-mail vissza.

Egy válasz.

Csend.

Na végre valami.

Megkaptam az áment, az áldást. Lassan megkezdtem a kutatást, elkezdődött a szakdolgozat írása. A cím, az egyetem, a professzor meg a saját nevem felírása, a sorköz, valamint a betűtípus beállítása után nyitottam egy üveg rosét, mint aki jól végezte a dolgát. Sehol sem tartottam, de azért úgy tettem, mintha már a doktori disszertációm felénél járnék. Meg kell adni a módját a dolgoknak. A mondás is úgy tartja, hogy aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli. Szóval én megünnepeltem a kis sikereimet is. Minden nézőpont kérdése. Én azt is remekműnek tartottam, hogy sikerült felírnom a nevem, meg a dátumot.

Álmatlan éjszakákon is a témámom törtem a fejem. Munka közben is jegyzeteket írtam, ugyanis megölt az, ha nemet parancsoltam magamnak, és nem írtam fel egy remek ötletet vagy egy olyan mondatot, amiből később végül egy egész fejezet lett. S habár találtam egy olyan elfoglaltságot, ami minden szabad pillanatomat és gondolatomat betöltötte, az élet mégsem állt meg, hisz mégiscsak a nyakamba lihegett a választás.

MEGYÜNK A BÁLNÁBA?

Persze! Milyen kérdés ez?! Még akkor is, ha valójában fogalmam sincs, hogy egész pontosan mit is jelentett ez a kérdés…

Abban az időben Budapest minden fáján egy politikus lógott. Sajnos csak átvitt értelemben, plakáton és a villanyoszlopon. Nagyban folyt a kampánycsend annak rendje és módja szerint. A különbség itt csak az volt, hogy egyik politikus sem sétált ki a fridzsiderből.

Mindenki azon agyalt, hogy én hogyan tudok egyszerre két lovon ülni egy seggel, hiszen ugyanazon a napon tartották a választásokat otthon és Magyarországon is. Két lovon? Én már rég kocsival közlekedem. S azt is pontosan tudtam, hogy melyik országban ki fog nyerni. Na, de ki nem? Szóval ez az egész választási kavalkád ismételten csak ugyanazt jelentette, mint eddig. Kaja, pia, miniszterek és diplomaták. És arra az egy estére én három helyre voltam hivatalos a barátnőmmel. Voltak pillanatok, amikor imádtam Ildinek lenni, és csak azon kellett törnöm a fejem, hogy estére mit vegyek fel.

AZ ÁPRILISI BOLONDOZÁS SAJNOS NEM CSAK ELSEJÉRE KORLÁTOZÓDOTT

Ami pedig április harmadikát illeti, az valóban elég kalandosra sikeredett. Ez nem az az átlagos vasárnap nap volt, amikor nem mentem fel az internetre, a napomat pedig nyelvtanulással, sütéssel, főzéssel és zenéléssel töltöttem. De hogy sejtettem-e, hogy milyen estém lesz, amikor kutyasétáltatás után a magassarkúmban kiléptem az ajtón? Erm, nem. De az ilyenen akkor már rég nem törtem a fejem. Nem ez volt az első rodeóm. S mint mondják, a lehetőségek azért vannak, hogy megragadjuk őket. Nem tudhattam, hogy milyen lehetőség állja majd el az utamat, de én azért készen álltam megragadni azt. Néha ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy csináljunk egynéhány hülyeséget, amit másnap vagy nem bánunk meg, vagy lesz belőle egy jó történet, amiről cikket lehet írni. Senki sem lesz kíváncsi nagymamának arra a sztorijára, hogy hogyan nézett filmet a laptopon huszonévesen. Szóval fel kellett pörgetni az eseményeket. El kellett menni a Bálnába.

Nagy áttörés volt úgy tömegközlekedni, hogy közben zenét hallgattam. Minden figyelmem annak szenteltem, hogy éppen melyik megállónál vagyok, illetve hova tartok. Mára már változtak a dolgok. Fejből tudom a kettes metró megállóit, csukott szemmel is tudom, hogy éppen hol vagyok, és felhangosítom a zenét, hogy ne kelljen azt hallgatnom, hogy éppen melyik megállón várakozunk. Magassarkúban és ruhában viszont még mindig nagy kihívás volt tömegközlekedni. Minden bizonnyal akadtak még emberek, akik még nem láttak nem nadrágba bújtatott női lábat. Sajnos az a Bálna a maga sok lehetőségével nem a sarkon vagy éppen a szomszéd kerületben volt. Goole Maps nélkül még most sem tudnék oda elmenni. Vagy de, igen. Mindenesetre inkább nem kockáztatnék.

VÁLASZTÁSI BULI NO.1

Ismételten valahova Budára kellett volna mennem, ahogyan azt már megszokhattuk, ha valamiféle buliról van szó. Az akkori barátnőm viszont rögtön lemondta az első szórakozóhelyet. Pedig oda mentünk volna bemelegíteni, hisz lássuk be, áprilisban még nem volt túl meleg. Mint később kiderült, ez egy hatalmas hiba volt, hiszen ott valószínűleg teljes mértékben ingyen ehettünk és ihattunk volna. Én mindenhol csak a plusz egy voltam, senkit sem ismertem, így beleszólásom sem volt a dologba. Én voltam az a hang a fejekben, amely csak azt ismételgette, hogy menjünk, miért ne? Meg azt, hogy lehet, hogy mégsem kéne ennyit inni… Néha pedig még hallgattam is magamra. Azt kivéve, hogy én Budára többet nem megyek, mert hát minden ott kezdődött.

Szóval az első számú bulit nagyon gyorsan letudtuk. Azt mondanám, hogy egy buszjeggyel kevesebb, viszont huszonnégy órás bérletet vettem.

(Folytatjuk)

Képgaléria: