Roger Waters első búcsúturnéra indult – A következőre is elmegyünk

Sétáló kalapácsok, húsdarálón átengedett emberek, groteszk rajzok. Az MTV fénykorában gyerekként én is frászt kaptam attól a bizonyos videótól. Akkor még nem is sejtettem, hogy a dal írójától – még ha csak egy koncerten is – egy napon egy méteres távolságra állok majd.

Ez a nap pedig egy vasárnap volt április utolsó hétvégéjén a viszonylag új építésű MVM Dome arénájában. Ekkor érkezett meg a budapesti állomására Roger Waters, a Pink Floyd egyik alapítójának This Is Not a Drill elnevezésű első búcsúturnéja.

A hét órai kapunyitást hatalmas várakozás előzte meg. A tolongók, vagy éppen a gyepen sörözők életkora és nemzetisége igen változó volt. Egészen fiatalok és koros nyugdíjasok egyaránt kíváncsiak voltak arra az idén már nyolcvanadik születésnapját betöltő úrra, aki (négy másik társával együtt) alaposan kivette a részét a rockzene formálásából az 1960-as évek derekán.

Este nyolckor már senkit nem kellett terelni az arénába. Jó birkaként bámulta a majdnem telt házas terem az igen szokatlanul elrendezett színpadot, valamint az arra felhelyezett óriási videóteret. A rockzenészek közelgő érkezésére és a modern kornak 1984-gyel mutatott párhuzamára hatalmas képernyők figyelmeztettek. Ez a bizonyos beszélő televízió arra is felhívta a figyelmet, hogy akit zavar Roger Waters véleménye bizonyos dolgokról, az akár ki is mehet sörözni a bárba.

Mindez a figyelmeztetés nem történt ok nélkül. A csaknem háromórás koncert minden volt, csak nem önfeledt szórakozás. A monstre hosszúságú, több mint kétórás fellépés alatt az egykori Floyd basszer folyamatosan biztosította, hogy egy pillanatra se tudjunk elszakadni a rideg valóságtól, ne szökhessünk rózsaszín fellegek közé.

A koncert felvezetését a Floyd klasszikus Comfortably Numb zongorás változata szolgáltatta. Ezt követte The Happiest Days of Our Lives immár teljes pompában, majd az Another Brick in the Wall két része. Később Waters a szólókarrierjét keltette életre, előbb a Radio Chaos korszakból ragadott ki néhány pillanatot, majd pedig a járvány ihlette The Bravery of Being Out of Range dalt hallhattuk.

Kissé előreszaladva… A koncert után legtöbb ismerősöm azt kérdezte, mennyi politika volt benne? Hát pont annyi, amennyit az ember bele akart látni, és magáévá akart tenni. Én nem kaptam politikát. Mások valami okból kifolyólag igen.

Na és akkor, szerintem: Waters, egy igazi nagy öreghez méltóan végigmesélte a koncertet, olykor dalban, olykor mikrofonnal a kezében, keresztül sétálva az X alakú színpadon, olykor a képernyőn láthattuk azt a bizonyos véleményét. Ami egy vélemény, és mondjuk tiszteletben is lehetne tartani, ahogyan sok mást is tiszteletben tartunk, még ha nem is kellene.

A fellépés során végig emlékeztetve voltunk a háborúkra, szenvedésekre, amiket az emberek képesek egymásnak okozni, a szabad akarat illúziójára, kiszolgáltatottságra és arra, milyen könnyen válhatunk a tömegmanipuláció áldozataivá. A tömeggyilkosok fel voltak sorakoztatva a kivetítőn, és nem volt pardon. De miért is ne lenne tömeggyilkos az, aki az elnöki fotelből háborúba küld több millió embert? És miért zavarja a politika azokat, akik Pink Floydot hallgatnak? Ja, hogy nem azt a lemezt? Ja, hogy nem olvastad a szöveget? Ahaaa….

A témák akkor lazultak leginkább, mikor a Floyd-korszakról meséltek a képek, nem mellőzve a megemlékező jelleget, ugyanis az előadó felelevenítette a nem túl rég elhunyt zenésztársai, Syd Barett, valamint Richard Wright emlékét. Ehhez olyan dalokat hívott segítségül, mint a Have a Cigar, Wish You Were Here, Shine On You Crazy Diamond és az első blokkot lezáró Sheep dal, ami közben a legendás rózsaszín malac is a magasba emelkedett.

A második blokk az In the Flesh/Run Like Hellel indult, majd egy kisebb szólókarrieres kitekintés után áthömpölygött majdnem az egész Dark Side of the Moon lemezbe. A néző ez idő alatt (de ezt követően is) úgy érezhette, átöleli a zene, és ő annak kellős közepén áll. Ami megszólalást illeti, minden tökéletes volt, a kísérő muzsikusok pedig a tőlük telhető maximummal, átéléssel és szeretettel tudták játszani azokat a dalokat, amelyek megszületésének idejében ők még a világon sem voltak.

Waters korát megszégyenítő lendülettel játszotta végig a koncertet, amelyen olykor vérbeli frontembereként, olykor színészként ténykedett. Hangján kívül meghallgathattuk zongorajátékát, láthattuk basszusgitár tudását, a koncert végén pedig egy szál akusztikus gitárral búcsúzott el a közönségtől a Two Suns in the Sunset dallal. Az akkordok lecsengése után ismét a zongorához fáradt, egy palack italt bontott és tisztességesen bemutatta azokat a zenészeket, akik végigkísérték koncertjét, majd az Outside of the Wall lejátszása közben levonultak a színpadról.

Aki ott volt, igazi élménnyel lett gazdagabb, mert a Pink Floyd munkásságához is méltó koncerten vehetett részt. A kísérő zenészek nagyon jól teljesítettek, a stáb, amely a fényért és hangért felet szintén. Így, hogy láttam Waters milyen jó formában van, akár megelőlegeznék egy Floyd búcsúturnét is, mindenki megérdemelné.

És hogy mondjak valami rosszat is: Budapesten nem játszották a One of These Dayst…

Fo: YouTube screenshot

Képgaléria: