Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Novella, 2. hely

Éjszakai jelen(t)és

Lefeküdtem aludni. Kicsit kóvályogtam, ahogy felmentem a lépcsőn, de utána valósággal repültem kis magánlakásom ágyazott szegletébe. A szobámba külön lépcső vezet, csak az udvarról lehet megközelíteni. Egy emeleten aludtam. Mindig. Beburkolóztam a hálózsákomba, betakartam magam és imádkoztam. Éreztem valamit. Valamit, ami nem jó.

Csend volt, mint úgy általában éjszaka. De hisz’ egyedül a szobában nem várhatok tapsvihart! Bebugyolálva próbáltam elaludni, de egyszer csak nem kaptam levegőt. Hanyatt feküdtem, a mellkasomon pedig egy gyönyörű, latin lány ült szép, kerek idomokkal.

– Mondtam, hogy nem bírod majd. Hogy üljek rá az arcodra, ha még a mellkasoddal sem bírod?

Forró volt a homlokom.

– Na… – azzal széttette lábait. – Én mondtam neked, hogy kétféleképpen fekszem le veled.

Kezdtem elhinni, hogy valóságos. A szoba, a földgömb, a polc, a lámpa, minden ugyanolyan volt.

– És… mégis hogy? – kérdeztem nehéz levegővételek közepette.

– Vagy tetszel nekem, és úgy rögtön, magamtól, vagy fizetsz. A lelkeddel.

Megijedtem.

– Tekintve, hogy nem tetszel, rögtön köhögheted is ki azt a sötét kis 27 grammodat!

Ezért mondom mindig, hogy vigyázni kell a szép lányokkal. Ki tudja, lehet, hogy valamelyik meg akar ölni. A lány nevetett, feje teljes kört tett meg a nyakán, és hófehér lett. Szája végigrepedt a füléig, és a haja égnek állt. Leesett rólam a földre, kigurult a szoba nyitott ajtaján, majd lezuhant a teraszról.

– Ezt nem úszod meg… – hallottam hangját a fülembe suttogni.

A karórám 2 óra 30 percet mutatott. Félelmemben a takaróm alá bújtam. Félek a fél háromtól, mert az köztudottan a szellemek órája.

– Ez csak egy lázálom, nem lehet igaz. Nem lehet igaz! – nyugtattam magam.

– Hát persze, hogy nem lehet igaz – szólalt meg valaki. A karórámra néztem, ami már fél négyet mutatott. – Lázas vagy, honnan is lehetne ez valóság?

Kibújtam a takaró alól. Csak az utcai közvilágítás fénye derengett a szobában, meg egy öltönyös férfi csillogó nyakkendője.

– Nyugodj meg, én nem bántalak – mondta, és rágyújtott egy szivarra. – Tudom, nem kéne bent szivarozni, de nem is szivarozok – érdekes módon nem éreztem a kifújt füst szagát. – Ez sem valóság. Lázas vagy.

Szótlanul ültem fel az ágyamban. Az öltönyös ember a szoba másik végében foglalt helyet. Nem tudtam, hogy milyen széken, mert ami a szobámban volt, az mind ott sorakozott az asztalnál. Csíkos mellényt és nadrágot viselt. A nadrágtartója átütött az öltözetén. A zakója és a szövetkabátja poros volt, akárcsak a szövetsapkája. Leemelte és leporolta. Miután visszatette a fejére, lakkcipőjével koppintott egyet, és lehajolt a dohos aktatáskájáért. Ekkor láttam meg frissen borotvált arcát.

– Most meghalok? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ó, még korántsem! – vigyorgott. – Az majd később jön, de ne aggódj, eljön majd. Én csak az elöljárója vagyok. Ő valóságos lesz! A valóságos káosz! – Egy papírt vett elő.

Éreztem, hogy egy szörnyről beszél, talán a halálomról. Izzadtam, csak nem tudtam, hogy a láztól vagy a stressztől.

Az öreg Hold sarlója csikorogva karcolta végig az ég alját. A halálom kántálta az egész világ. Táncoltak a fák, gurultak a bokrok. Kinn heves szél támadt, ágak csapkodták az ablaküveget.

– Hát akkor, engedelmével, én most elmennék – visszatette a papírt a táskájába, kettőt koppintott a cipőjével, és felkelt. – Kellemes kikapcsolódást kívánok Önnek! S ne feledje: ezek csak lázálmok!

Kiment a szobából. Elegánsan, jó tartással. Elveszett az éjszakai sötétség bugyraiban. A fürdőszobámból kijött valaki. Én voltam az. Teljes egészemben. Kicsit meglepődtem, mert ilyen félénknek nem láttam még magam.

– Csongi! Csongi, gyere ide!

– Te... Te ki vagy? – kérdezte dadogva.

– Én te vagyok. Te csak egy lázálmom vagy, ne ijedj meg!

– Csak egy lázálom? Úgy gondolod, hogy „csak” és kizárólag egy lázálom vagyok? – vörös lett a feje. – El kell szomorítsalak… Én a jobbik éned vagyok! Te csak egy illúzió vagy, amit a világ lát! – Ekkor előhúzott egy tőrkést a háta mögül. – Látod itt ezt? Ez itt az a kés, amit a nagyapád szerzett neked. Megtanultad már használni? Há? Megtanultad? – a szeme vérben forgott. – Nem, mert egy gyenge szar vagy! Semmire sem vagy képes az életben! Majd nagy poéta leszel, haha! Meg olimpiai bajnok! Hallod te magad néha? Nekem kéne élnem, nem neked, te szánalmas, gyenge maszk!

Ekkor elindult felém. A fák az utcán tomboltak. Fülsértő hegedűszót hallottam a háttérben. Meg kell ölnöm magam? Ez lenne az igazi énem? Milyen gyarló is az ember! Mivel érdemeltük ki, hogy ilyenek legyünk? Gyűlölködünk, utáljuk a másikat, ám sokszor csak magunkban kellene helyreraknunk a dolgokat. Döntöttem.

Szédelegve felálltam, és tántorogva elindultam a hasonmásom felé. Ő már a kést lendítette, én meg széttártam karjaim, és megöleltem. A kés belemélyedt a hátamba. Nem éreztem semmit, csak hogy fázik a lábam. Egy vértócsa közepén álltunk, mezítláb. Ekkor a másik énem és a vértócsa is köddé vált. Az ágyamban feküdtem, s édesanyám borogatta a homlokom. Disznózsírral volt bekenve a talpam, ezért volt hideg.

– Rendben leszel, Kincsem! Meg fogsz gyógyulni. Ne félj, nem bánt senki sem – így ápolgatott engem.

Milyen jó is, hogy az embernek gondoskodó édesanyja van! Hordozza őt a méhében, megszüli, szoptatja, felneveli, szereti őt a világon mindenkinél jobban, gondoskodik róla, érte él. Csak tudja, mi a furcsa, doktor úr? Az, hogy én egész életemben árva voltam.