Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Novella, 3. hely

A titokzatos idegen

Abban az évben már tavasszal tikkasztó meleg volt.

– Határozottan itt a nyár – gondolta magában Bori néni, ahogy azon a májusi délutánon szalmakalapjában a buszt várta.

Be kell mennie a városba, hogy megvegye az ajándékot Palkó és Sári esküvőjére. Pár órával később Bori néni fáradtan, de elégedetten szállt le ugyanarról a buszról. Alighogy betért a házába, még a kalapját sem vette le, Fáncsi máris ott termett az ajtóban, és harsány hangja betöltötte a szoba félhomályát.

– Ha tudnád, Boriskám, mi az újság! Garaiék új kertészt fogadtak, egy jóvágású középkorú férfit, Rudinak hívják. Náluk is fog lakni a lenti lakásban.

– Jól tették – vélte Bori néni –, hiszen Garaiék már idősek, és már régóta nem találtak mást a régi kertész helyett.

– Igen, szerintem is, de azért furcsa, hogy senki sem tud róla semmit. A múlt héten Garainét a kerítésen keresztül megszólította ez a férfi, és ajánlkozott, hogy segít a kerti munkákban. – Hát ez igen érdekes – vélte Bori néni, míg egy pohár hideg vizet kortyolgatott –, remélem, én is hamarosan megismerem.

Erre nem is kellett sokat várnia. Két nap múlva ugyanis disznóvágás volt Lukácséknál, és a szomszédok és az ismerősök is eljöttek erre az eseményre.

Garaiék is ott voltak, hisz az öreg Garai pástétomreceptje, ha nem is messze földön, de a környéken bizony ismert volt. Velük jött az új kertész is, akin bár látszott, disznótorban még nem nagyon járt, de ügyesen sürgölődött, és igyekezett megismerkedni az emberekkel.

Bori néni az árnyékban pihent, és arra gondolt, hogy szokatlanul meleg még mindig az idő, amikor Fáncsi jött hozzá, és halkan odasúgta:

– Te, Bori, figyeld csak, hogyan nézegeti ez az új kertész a fiatal lányokat! Még azt a pattanásos Julist is hogy bámulja!

Bori néni igyekezett megnyugtatni barátnőjét, hogy a szóban forgó idegen csak ismerkedik az új arcokkal, de figyelvén a férfit, igazat kellett adnia Fáncsinak. Bori néni csak remélte, hogy ez csupán kíváncsiság, hiszen a férfi már negyvenes éveinek elején járhatott. – Nem kellene a húszéves lányokat nézegetnie – gondolta –, inkább az özvegy Jánosiné lenne hozzá illő, aki kedves, csinos, és két év özvegység után már nagyon szeretne ismét férjhez menni.

Bori néni egy ideig még elmerengett volna ezen, de odajött hozzá Sári, Palkó menyasszonya egy kis kóstolóval. Az ilyen finom falatok pedig egyből elűzik a kusza gondolatokat. Sári Juhászné unokatestvérének volt a kislánya, aki pár hónappal a kislány születése után beállított hozzájuk karján a kislánnyal, azzal, hogy külföldön kapott jó állást, és oda nem viheti a gyermeket. Juhászék, akik nem nézték jó szemmel eddig sem a fiatal lány szabados életvitelét, nem tudtak mit tenni. A kisbaba gyönyörű kék szemével és fekete hajával már első pillanatban belopta magát a szívükbe. Így náluk maradt, és szerető szívvel felnevelték. Sári édesanyja pedig egyre ritkábban jelentkezett, mígnem teljesen megszüntette a kapcsolatot.

Most pedig nagyban készülnek Sári lakodalomára, melynek időpontja egyre közeledett. Bori néni is szívesen segített a teendőkben, a vendégvirágokat készítette. Bizony sokat kellett készíteni, így beosztotta minden napra a tennivalót. Épp aznap este is hozzá akart fogni, mikor eszébe jutott, hogy a fogót, amivel a szalagot rögzíti, otthagyta Pirinél.

– Hát most akkor el kell mennem érte – gondolta magában –, még jó, hogy nincs teljesen sötét. Az idős asszony sietős léptekkel vágott át a tér melletti kis parkon, mikor Sári fekete haja bukkant fel a fák mellett. Bori néni kíváncsi természete azonban nem engedte, hogy ez csak a kérdés szintjén maradjon, hanem lépteit lelassította, és kikandikált a fák közül. Sári nem voltegyedül. Egy magas férfi állt előtte, és két kézzel hevesen magyarázott neki valamit.

– Milyen kár, hogy nem hallhatom, miről beszélnek – gondolta magában Bori néni, és továbbsietett.

Másnap reggel is verőfényes napra ébredt a falu. Ha valaki azt gondolná, hogy falun nincs az a reggeli sürgés-forgás, mint a városokban, bizony téved. Persze nem metróállomás előtti embertömegekről, vagy a buszon összepréselt egykedvű arccal üldögélő munkába sietőkről van szó. Itt a gazdák hajnalban kelnek etetni a jószágokat, és már pirkadatkor megindulnak a földek felé a traktorok és a többi – az évszaknak megfelelő – gépezet.

Ezen a csütörtöki reggelen Bori néni reggeli után a templomba indult. Útközben összefutott Juhásznéval, aki épp az esküvő körüli teendőket szerette volna még egyszer megbeszélni a plébánossal, hiszen pár nap múlva virágba öltöznek a padok, úgy várják majd, hogy az ifjú pár Isten és az emberek előtt örök hűséget fogadjon egymásnak.

Gondolatait a sarkon felbukkanó Garainé szakította félbe, aki a piacról jött. – Szervusz, Boriskám, ha nem sietsz, gyere be hozzánk limonádéra! Meglátod, milyen szép a teraszunk idén a kis lugassal.

– Szívesen – válaszolta Bori néni –, úgyis szerettem volna látni a kerteteket. Bárki más hívta volna el, egy kis beszélgetés alatt az lenne értendő, hogy megtárgyalják a falu eseményeit és persze a lakosait, de az idős Garainé mentes volt az ilyen késztetésektől. Talán azért, mert valaha ápolónőként dolgozott, és megtanulta, hogy elegendő az emberekről csak annyit tudni, amennyi az eredményes gyógyuláshoz szükséges. Mikor a házukhoz értek, Garai bácsi (Bori néni hiúságának igencsak kedvezett, hogy bácsizhatta a nála nyolc évvel idősebb, nyugalmazott ügyvédet.) épp befejezte a paradicsomok öntözését, és épp indult volna a helyi közösség épületébe, ahová eljártak az idősebb emberek, hogy az ifjabb nemzedék türelmesebb képviselői beavassák őket a számítógép és a világháló használatának rejtelmeibe. – A kertészünk ma szabad délelőttöt kért, mert be kellett mennie Zomborba elintézni valamit – mondta mosolyogva a nyugalmazott ügyvéd. – Remélem, a növények nem veszik rossz néven, ha ma reggel egy kicsit jobban megitatom őket.

– Ó, biztos nem – válaszolta Bori néni, de valami nem hagyta nyugodni.

Az új kertész! Igen, ő volt az, akit előző este Sárival látott. Az idegen, magas férfi. Bori néni nem adta meg magát egykönnyen, a szelíd és jó szándékú Garai házaspár ideális alanynak bizonyult, hogy megtudja, amire kíváncsi volt.

– Elégedettek az új kertésszel? Ahogy látom, szorgalmasan végzi a munkáját. – Igen, azt hiszem, nagy szerencsénk volt vele, ugye, Adél? – fordult Garai bácsi a felségéhez. – De még mennyire! Nagyon rendes, szerény és szorgalmasan végzi a munkáját.

Amíg Garainé hűsítő limonádéért és egy kis süteményért ment be a házba, Bori néni ártatlan arccal jegyezte meg, hogy milyen bátrak voltak, mikor olyan embert fogadtak be a házukba, akiről valójában semmit sem tudtak.

Az idős ember az ügyvédek ravasz mosolyával válaszolta:

– Igen, nem tudtunk róla semmit, de természetesen utánanéztem, hogy ki is ez az ember valójában, az-e, akinek mondja magát, honnan jött, ismeri-e valaki itt a környéken. Bori néni, miután pár elismerő mondattal nyugtázta az ügyvéd eme cselekedetét, úgy érezte, itt az idő, hogy megtudja ő is, ki ez a Sarnyai Rudolf.

– Fiatalkora elég zavaros volt: bulik, rossz társaság, iskolakerülés. A szülők úgy vélték, jobb lesz neki, ha külföldön élő nagybátyjához kerül, és ott fejezi be a középiskolát. Valóban, ahogy hátat fordított a léha társaságnak, megkomolyodott, tanult, majd munkába állt – foglalta össze tömören

a kertész életútját az idős Garai. – De idén visszaköltözött szülőhelyére, hogy idős szüleinek gondját viselje – tette még hozzá.

Később, hűs szobájának csendjében a falu Miss Marple-je arra a megállapításra jutott, hogy igaz, Garai bácsi ügyesen megtudta, amit akart az új kertészről, de mivel mégiscsak férfi, hiányzik belőle a női kíváncsiság, mely arra a kérdésre is szeretne választ kapni, hogy egy autószerelő miért vállal munkát kertészként, és miért épp az ő falujukban.

Pénteken már beindult a teljes fokú készülődés a lakodalomra. Bori néni a lakodalmas terem bejárata előtt várt Fáncsira, aki visszament a szemüvegéért, amikor megérkezett az újabb virágküldemény és az aranyszínű léggömbök. A kis furgonból kilépő férfi, Garaiék új kertésze, óvatosan emelte ki a szebbnél szebb virágokat, és bevitte a terembe. Ahogy elment Bori néni mellett, egy pillanatra rátekintett kék szemével, majd mosolyogva köszönt az idős hölgyeknek.

Elérkezett a nagy nap. Délben kezdődött a lakodalmi ceremónia, de Bori néni úgy gondolta, neki már túl fárasztó lenne az egész napos program, így majd délután az esküvői szertartásra, és аz azt követő mulatságra megy el.

Az esküvő megható volt, a templom pedig zsúfolásig megtelt.

– Láttad, Boriskám – kérdezte Fáncsi, aki erre az alkalomra új, kék muszlin ruháját vette fel –, hogy ki kapta el a menyasszonyi csokrot? A fiatal özvegyasszony, Jánosiné kapta el! Ezek a mai lányok még akkor is inkább mobiloznak, amikor a csokor elkapására kellene összpontosítaniuk. – Így sosem fognak férjhez menni! – folytatta gondolatait Fáncsi, aki biztos volt benne, hogy a csokor elkapása automatikusan az anyakönyvvezető felé vezető utat jelenti. A mulatság pompásan sikerült, minden úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Palkó és Sári sugárzott a boldogságtól, mindenki élvezte a vőfélyek és a násznagyok ritmusos, vicces, időnként enyhén pikáns versecskéit (ezeknél Bori néni néha egy kicsit el is pirult), a válogatott fogásokat és a zenekar vidám muzsikáját.

A nagy meleg, izgalom és persze az életkor is hozzájárult ahhoz, hogy Bori néni nem tudta megvárni a torta felvágását. Nagyon kimerültnek érezte magát, szédült is, így haza kellett mennie.

Másnap délelőtt egyszer csak csöngettek. Sári állt az ajtaja előtt, kezében egy nagy tányér tortával és süteménnyel. Bori néni meghatódva köszönte meg a figyelmességet. – Van még egy meglepetésem, amiről lemaradt – villantotta rá Sári mosolygós kék szemét.

– Szeretném bemutatni az édesapámat – mondta, és előre engedte az ugyanolyan mosolygós kék szemű férfit, az új kertészt.