Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor az egyetem/munka miatt teljesen megváltoznak a mindennapjai, elhagyja a komfortzónáját, melybe már régóta belekényelmesedett, és teljesen felfordul az élete.

Ilyen időszakon megyek át jelenleg én is, hiszen egyetemi tanulmányaim folytatása miatt a családi kuckót otthagyva Szegedre költöztem.

Teljesen pozitívan és szinte habzó szájjal vártam a felköltözés napját, majd ahogy közeledett annak időpontja, az izgatottságot egyre inkább felváltotta a szorongás.

Féltem, hiszen az elmúlt tizenkilenc évben mindig édesanyám meleg ebédjére értem haza, a frissen mosott ruhák illata volt az első, ami megcsapott a szobámba lépve, néha varázslatos rend lett, amíg nem voltam otthon, máig sem tudom, hogyan.

Majd megtörtént a felköltözés.

Emlékszem édesanyám csillogó szemére, apám erős kézfogására és meleg ölelésére.

Furcsa pillanat volt, mert éreztem, hogy valami megváltozik, másrészt viszont csak néhány tíz kilométerrel arrébb költözöm, és előreláthatólag két–három hetente hazajárok.

Mégis mindenki érezte, hogy mindannyiunk élete gyökeresen meg fog változni.

Az első délutánom felfedezéssel és barangolással telt.

Először elveszve éreztem magam a szürke lakóházak árnyékában, jelentéktelennek a robusztus épületek vonulatai között.

Elveszettnek éreztem magam, de még ugyanebben a pillanatban igazán szabadnak is.

Megszabadultam attól a közegtől, amely visszafogta a fejlődésem, amely azonban biztonságot is adott a mindennapjaimnak.

Idővel csökkent a stressz szintem és kezdtem felszabadulni, folyton új programokat találtam, új embereket ismertem meg, valamilyen megmagyarázhatatlan okból másnak éreztem magam, iszogatás közben a délvidéki Krisztián sohasem ment volna oda véletlenszerű emberekhez, hiszen megvolt a saját baráti társasága.

A mindennapjaim, amelybe csak hosszas gondolkodás után mertem változást hozni, teljesen parkolópályán kívül kerültek, egy új ember született az országhatár átlépésével.

Ez a harmadik napom itt, és azt kell mondanom, hogy kezdem kifejezetten kényelmesen érezni magam, azonban messze van még az idő, amikor kimondhatom, hogy teljesen önálló vagyok.

Rengeteg mindent kell még tanulnom, azonban csak előre tekingetek, hiszen csak így lehet eredményes mindennapokat megélni.

Ahogy ezeket megtapasztaltam, realizálódott bennem, hogy már nagy szükségem volt erre, hiszen az emberek csak úgy tudnak fejlődni, ha valamilyen oknál fogva kitépik őket a komfortzónájukból, mert erre önmagunktól általában nem vagyunk képesek.

Nem szeretek közhelyes lenni, azonban úgy érzem, egy ilyen beszámoló méltó lezárása lehet a közismert mondás az ember és az idő kapcsolatáról:

A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék.