A NAP NEM ÉRT VÉGET EGY POHÁR PEZSGŐ UTÁN

Matekból addig voltam jó, amíg bele nem kevertük a dologba a számokat, és az egyetemen is megesett, hogy néha figyeltem. Mindennek köszönhetően tudtam, hogy mikor ülhetek majd volán mögé ebben a zéró toleranciás országban egy pohárka pezsgő után. Felelősségteljesen előbb eltévedtem, aztán pedig elkeveredtem az ismerősömhöz, aki a szülinapom alkalmából elvitt kocsikázni. Na jó, valójában csak a lakásomig vitt, de valahogy odáig is el kellett jutni. Szerintem nincs olyan ajándék, ami felért volna azzal az élménnyel, amiben részem volt. A parfüm elfogy, a virág elhervad, a csokitól pedig még meg is hízok. A kabrióban ülve, miközben a hangszóróból Aco Pejović bömbölt, száguldottunk át a városon harmadikban, ami kivételesen nem volt annyira bedugulva, figyelembe véve, hogy a csúcsforgalom már egy pár órája lezajlott. Élni tudni kell, én pedig élveztem a dolog minden pillanatát. Széttárt karokkal énekeltem, míg suhantunk végig az utcákon. S az a pillanat csak rólam szólt.

Aztán meg kirakattam magam az épületem bejárata előtt, hogy lássák a népek, hogy én milyen BMW-vel járok.

A KOCSIÜGY VOLT MÁR VITA TÁRGYA

Valakinek esetleg szemet szúr, vagy éppen nem nézi jó szemmel, hogy időről időre megáll Zugló szocialista negyedében egy vadonatúj luxusautó, és én szállok ki belőle. De ezért szálljak ki három utcával arrébb és sétáljak? Mert hogy mit mond majd a falu? Hát remélem azt, hogy egy zseni vagyok, mert még csak le sem kellett feküdnöm senkivel azért, hogy ilyenben is részem legyen. Csak egyszerűen jó körökben mozgok. Megspóroltam magamnak egy BKV-jegyet. És még azt a három utcát sem kell lesétálnom. Nézzenek! Beszéljenek! Ha nincs jobb dolguk, csak tessék. Pont azért a bejárat előtt fogok kiszállni. Még füttyentek is egyet, hogy biztosan felkeltsem mindenkinek a figyelmét. Akinek meg ez nem tetszik, az nézzen máshova. Hmm, holnap egy Lamborghinivel gurulok be a parkolóba. Leparkolhat az én kis Borsónak nevezett kocsim mellett, ami szintén a bejárat előtt zöldell, és csak egy picivel kevesebb paci powerrel¹ rendelkezik.

OSZTOTTAM, SZOROZTAM, SZÁMOLTAM

Figyelembe véve a testsúlyomat, a magasságomat, a testtömegindexemet, az alkoholfogyasztás óta eltelt időt, az ital mennyiségét és alkoholtartalmát, a bevitt étel fajtáját és mennyiségét, megállapítottam, hogy mindenek után készen állok arra, hogy útnak induljak. Valójában már rég az M1-en repeszthettem volna, de amikor az ember kutyákkal utazik, az egy kicsit olyan, mintha gyereke vagy éppen férje volna. Míg azok gondtalanul várják az indulás pillanatát, nekem gondoskodnom kell az ő cuccaikról is, kaját, vizet, kutyatálat és dokumentumokat is be kellett pakolni. Repkedtek a dolgok ide-oda, ez megy abba a zacskóba, az csak simán az első ülésre a kocsiba, amaz meg a kofferbe, én pedig ismételgettem az alig pár órája tanult szavakat, amelyek tudása nélkül nem akartam útnak indulni. DAS Zertifikat, DASDASDAS, die Schnautze, Impfstoff, pontosabban Tollwut Impfstoff, geimpft – köpködtem. Készen álltam arra, hogy az osztrák vámosnak is lesznek kérdései, annak ellenére, hogy határ már nem igazán van, akit meg oda kiültetnek, az még visszaintegetni sem szokott.

Benzin mindig volt a kocsiban, már csak indulni kellett. Meg előtte természetesen pisilni.

AZ ELSŐ UTAM EGY KIS FALUBA VEZETETT, A SZÁNTÓFÖLDÖN ÁT

A szántóföld igazából nem volt betervezve, csak miután én úgy láttam jónak, hogy nem a Google Maps alkalmazást kell követni, hanem a fejem fölötti táblát az autópályán, akkor a legrövidebb visszaterelő út a szántóföldön keresztül vezetett. Csak egy nyuszi ugrott ki elém, de a határhoz közelítve én igazából a migránsokat vártam. Ezért nem lehet engem okolni. Teljesen jogos a feltételezésem, hogy kiugorhat elém valaki egy fegyverrel. Magyarország nem az ígéret földje a menekültek számára, s ahol eltévedtem, az már igencsak közel volt a zöldhatárhoz Ausztria felé. Azt elmagyarázták, hogy biztonsági okokból melyik állatot ütjük el, és melyiket kerüljük ki, és szaladunk neki inkább egy fának, de a migránsokról senki nem beszélt. Azt hiszem, olyankor vissza kell tolatni, miután elcsaptuk őket. Nekem van lökhárítóm, s ilyen szemszögből nézve a dolgokat, akár puhatestűeknek is nevezhetjük őket.

HALLO, LIEBE LEUTE!²

Így kezdődött a neusiedli történet, amikor a kutyás parkba besétált George és Christine Leo nevű kutyájukkal, miközben én a hűvösben olvastam a varázslatról, az oldalamon két száradó és hangosan lihegő kutyámmal. Aki azt hiszi, hogy elutaztam, és lehajtottam több mint kétszáz kilométert egészen Ausztriáig csupán azért, hogy egy tavacskával ellátott kutyás parkba vigyem el a kutyáimat játszani, az beletrafált, és teljesen igaza van, mert pontosan ezt csináltam. És minden egyes percét imádtam.

A parkot megtalálni nem volt gond, remekül vezetett az offline Google Maps. A kerítést is megtaláltam, már csak azt kellett felfedezni, hogy hol van a bejárat. Az pedig csak nem akart elém ugrani. Szívesen megkérdeztem volna valakit, csak éppen nem volt ott egy árva lélek sem. Csak időnként suhantak el mellettem szlovák biciklisek, akiket ezért nem akartam leállítani, és amúgy sem voltam biztos abban, hogy tudnák, hogy hol a park. Elvégre is, ez egy kutyás park, az emberek ezért nem utaznak külföldre, és ha már ott vannak, nem garantált, hogy oda is ellátogatnak. De a helyzet az, hogy az embereknek vannak álmaik, nekem meg még merszem is, hogy tegyek valamit annak érdekében, hogy megvalósítsam a sajátjaimat.

Ennek a parknak története van. Ez nem egy sima dogpark, ahol akadnak padok, székek, asztalok, labdák, ingyenes parkoló, meg egy fedett rész is, ha éppen elkezdene esni az eső. Ez attól különleges, hogy oda jár többek között egy férfi is, akinek a kutyája imádja a vizet, így a közeli vízforrást elvezette a parkba, és neki köszönhetően mindenki élvezheti a megközelítőleg húsz négyzetméteres, hűs tavacskát. Na jó, én személy szerint nem mentem, és nem is mennék bele a vízbe, de ha csak a gesztust figyelembe vesszük, hát le a kalappal a nagylelkűsége előtt. De azért azt is hozzátenném, hogy a kutyásoknak bizonyára elmentek otthonról, tekintettel arra, hogy mit meg nem teszünk annak érdekében, hogy láthassuk kedvencünket farkat csóválni. Ennek ellenére a kutya még mindig csak a háziállat szerepét tölti be, s ott lebeg a dolog meg az ember között.

Már a kapuból – amit végül megtaláltam, mihelyt behajtottam egy privát területnek tűnő telekre –, tőlem olyan ötven méterre köszönt egy jó nagyot a német–osztrák házaspár, ez utóbbit persze első pillantásra nem tudtam megállapítani. Illemből visszaköszöntem, meggondolatlanságból pedig aktív, mégis félénk kutyájukat is megsimogattam. Eleinte csak fél füllel hallgattam őket, hiszen a közeli asztalhoz ültek le. Mégsem rohantam oda hozzájuk, hogy Hallo, gyakorolnám a németet, szóval most ideülök közvetlenül maguk mellé, és picit figyelek, hogy mit beszélnek, mert olyan szépen és érthetően kommunikálnak, ami az osztrákokra nem igazán jellemző. De én természetesen ennek is megtaláltam a módját.

PÁR EGYSZERŰ KÉRDÉSSEL KEZDŐDÖTT

A bácsikát az érdekelte, hogy hány éves ő (ő – er, hím nem), a kutyám, mire én elmondtam, hogy lány, ahogyan a másik kutyám is, és azt is megkérdeztem, hogy esetleg játszana-e velünk az ő ebe. És itt rontottam el. Innentől kezdve, a magukénak tartva kezdett el nekem mesélni és magyarázni a csávó, én meg a monológja után csak nem vághattam neki oda azt, hogy nichts verstanden, azaz semmit sem értettem. Mentségemre szóljon, hogy nem számítottam erre, és figyelni is elfelejtettem. Már szinte talentum, hogy mennyire el tudom engedni a fülem mellett, ha valaki nekem beszél és valami fontosat mond. És csakis abban az esetben. Emellett meg ahhoz a dialektushoz sem volt igazán hozzászokva a fülem meg a német nyelvtudásom. Ezek szerint csak a kiejtésem vitte a pálmát. Őket ez egy cseppet sem zavarta, míg én hirtelen rájöttem, hogy mi is az, amit elfelejtettem, vagy éppen sosem tanultam meg németül. Szerencsére még sosem találkoztam megértőbb emberekkel. Több mint négy órán át csevegtünk, ők pedig biztosra mentek, hogy minden egyes szavukat értem. Beszéltünk az oktatásról is, a kutyájuk DNS-vizsgálatáról, megvillogtattuk az arab tudásunkat, ők meséltek arról, hogy hogyan találkoztak, és most hol laknak, megvitattuk az utat a parkig, az életet Budapesten. Egy kicsit szenvedtem, de azért örült a pici lelkem. Amíg ők hagyták, hogy a kutyák felzabáljanak mindent, ami ehető és egy kutyának nem ártalmas, addig én titokban jegyzeteltem. Így kell németül tanulni. Szerintem ott vésődött garantáltan és végleg az agyamba az, hogy komm zu mir, azaz gyere (ide) hozzám. Zu + Dativ. Így visszagondolva le vagyok nyűgözve, de azt nem tudnám megmondani, hogy honnan volt nekem némettudásom ahhoz, hogy DNS-ről meg az oktatásról beszéljek. És még csak nem is ittam, hogy legalább azt mondhassam, hogy volt mitől olyan szépen megerednie a nyelvemnek.

Hirtelen kiderült, hogy angolul is tudnak. Valóban lenyűgöző házaspár, és roppant kedves emberek. Mindent megtettek annak érdekében, hogy úgy kommunikáljanak, hogy biztosan megértessék magukat, pedig keményen törték az angolt.