2. rész: Az egykori Fucked Empty Brains metál banda tagjait kértük fel múltidézésre

Milyen is volt az 1990-es években egy mezővárosban metál bandát üzemeltetni? Ezt a zentai, az idén már 30 éves nem működését megülő F.E.B. zenekar egykori tagjai mesélik el.

Attila: Akkoriban nem igazán lehetett válogatni, hogy hol lépj fel. Igaz, volt egy Edda-koncert a zentai stadionban, valamikor az 1980-as évek derekán, amire mindenki kivonult, a már említett Atlantis-koncert, de más jelentős eseményről nem tudok. Hagyományos kocsmák voltak akkoriban mindenfelé, nem is kevés. A Bali már működött, de csak az étterem. Volt még a Pizzéria szórakozóhely, és mást nem is tudok.

Gábor: Ezek a helyek nagyon picik voltak, nem lehetett volna bennük koncertet tartani. Viszont kiemelném, hogy voltak rockestek a régi kisdiszkóban meg az 5. helyi közösségben. Nem vagyok benne biztos, de talán a mi koncertünk is élő rockestként volt hirdetve. Talán ott beszéltünk valakivel, hogy tartanánk koncertet, és akkor ők javasolták azt a helyi közösséget.

Attila: Én ezekre a rockestekre halványan emlékszem.

Gábor: Én oda kezdtem kijárni 17-18 éves koromban. Motörhead meg ilyenek szóltak, később már Metallica is ment. Telt ház ugyan nem volt, főleg idősebbek jártak. Én azért is szerettem oda járni, mert olyan jó minőségben hangosan zenét hallgatni máshol nem lehetett akkoriban…

„Béla”: Egyidőben oda is jártunk próbálni…

Attila: A második koncert is ott volt. Azon a fellépésen kifejezetten sokan voltak.

Gábor: Emlékszem, számoltuk a pénzt, hogy „húú mennyit kaptunk”… (Röhögés)

Attila: Bennem az nagyon megmaradt, hogy jól elcseszték a plakátot. Valami ronda sárga volt, és egy izmos pasi állt rajta, aki fogta a feje felett, hogy HEAVY METAL KONCERT.

„Béla”: Nem is olyanra akartuk, de csináltak belőle 100 darabot igen drágán, és csak ezután szóltak, hogy ez ilyen lett…

Attila: Ez nem az az idő volt, amikor csak úgy reklamálhattál. (Röhögés)

Gábor: Én munkából mentem a koncertre, nagyon fáradt voltam, és nagyon jó volt a hangulat. Kétszer is visszatapsoltak bennünket.

Attila: Persze erre nem készültünk, és újból lejátszottuk azt, amit már korábban is. Nem készültünk fel rendesen, mert így utólag belegondolva mondjuk egy profi fotóst fogadhattunk volna, hogy legyen valami fényképünk is.

„Béla”: Az is lehet, így van jól. (Röhögés)

Attila: Ez a koncert nyáron volt és nagyon jó löketet adott, viszont már tudtuk, hogy megyünk katonának, és annyira nem voltunk vidámak, de igyekeztünk élni azzal, ami van.

Gábor: Ekkor jött a közös nyaralás is, nem?

Attila: Igen, mert akkor mentünk el Siófokra és egybekötöttük a budapesti Monsters of Rock eseménnyel. 60 ezres tömeg volt a régi Népstadionban. Azóta sem láttam annyi ember egy helyen. Fellépett az AC/DC, Metallica, Mötley Crüe, Queensrÿche… Na most el tudod képzelni az élményt...

„Béla”: Az már a háborús helyzetben volt. Ott voltunk Siófokon, ami nagyon menő helyszín volt akkoriban. Sok ismerősünk volt ott Szerbiából, biztattak, hogy maradjunk.

Gábor: Akkoriban az a hír járta, fél Belgrád Siófokon van. Többen arra figyelmeztettek csendben, jobb ha nem mentek már vissza – ezt nagyon megjegyeztem. Persze visszajöttünk.

Gábor: Katonaság előtt viszont volt még nálam az udvarban egy búcsúesttel egybekötött koncert a haveroknak.

Attila: Bélával mi 1991 szeptemberében rukkoltunk be katonának. Akkor úgy gondoltam, hát lehet, hogy vannak kisebb problémák az országban, de egy évig legalább elvagyunk valahol, és nem leszünk itthon. Mire visszaérünk biztos minden jobb lesz...

„Béla”: Ezt várjuk azóta is. (Röhögés)

ÉLET A SEREG UTÁN

Attila: Tehát Bélával mi együtt is mentünk és jöttünk vissza a katonaságtól…

„Béla”: Itt azért helyesbítenék, hogy én kicsit később, mivel háromszori szökésért hosszabbítást kaptam. (Röhögés)

Attila: Ez sorsdöntőnek bizonyult a zenekar szempontjából. Leszereltünk, és szerettünk volna mindent ott folytatni, ahol abbahagytuk. Ez eleinte nem is ment rosszul, mert próbáltunk, és voltak kisebb fellépések is.

Gabi: Mire leszereltek, egész más világ volt már. Megkezdődtek a razziák, a bizonytalanság, egyre nagyobb volt a feszültség a levegőben.

„Béla”: Ami jó volt viszont, hogy akkorra már működött a Mojo Club. Nagy változásokat hozott magával a környékre. Lett egy hely élőzenével, fiataloknak, de ránk annyira nem hatott ez ki, mert a nyitást követően voltunk katonák, később meg már kevésbé voltunk aktívak. Pár fellépésünk azért volt ott…

Attila: Viktor, a Mojo vezetője, egyébként a keményebb zenét nem preferálta. Mi ott dolgoztunk, és egy idő után már tehettünk be zenét. Emlékszem, egyszer beraktuk a One című dalt a Metallicától. Az első pár percben persze nem volt baj, aztán amikor hirtelen bejött a kétlábdob a vége felé, Viktor rohant át a kocsmán, hogy azonnal vegyük ki. (Röhögés)

„Béla”: Azért egy idő után már ő is nyitottabb volt. Csütörtökönként punkest volt, és környékbeli bandák is felléphettek. Sokan jöttek ilyenkor össze vidékről is.

Gábor: Játszottunk valamelyik korai Mojo-szülinapon is, igaz, csak néhány dalt. Egyébként az gyakran megesett, hogy ha egy zenekar befejezte a koncertet, mi felmentünk eljátszani pár számot utánuk. Viktor el is nevezett bennünket Fájrontbendnek, mert mi zavartuk szét a közönséget. (Röhögés)

Attila: A katonaság után készítettük el az első és egyetlen felvételünket. A zentai színházban akkor készült el az a kis stúdió. Akkoriban úgy emlékszem Hajnal Jenő volt az igazgató…

Gábor: Nekem korábban a tanárom is volt, és beszéltem is vele párszor arról, hogy mi zenélünk, tehát tudott arról, hogy van egy működő zenekarunk.

„Béla”: Lényegében akkoriban vett a színház egy 24 csatornás keverőt, amit össze kellett rakni és ki kellett próbálni. Erre Pap Robit kérték meg, aki a környéken szinte egyedüliként értett az ilyesmihez. Kellett persze egy zenekar is, akivel ezt kipróbálják, és azt hiszem, így jöttünk mi a képbe.

Attila: Jenő mondta, hogy van egy napunk a színház mini stúdiójában és csináljunk valamit.

Gábor: Ez 1993 márciusában volt. A felvételezés maga nagyon rövid időt vett igénybe, a pakolás viszont annál többet. Ráadásul még dobokat is kellett kölcsönkérnünk. Kibéreltük attól a fickótól, aki a Mojo clubnak is kiadta olykor a cuccot.

Attila: Ez a nap nagyjából úgy nézett ki, hogy én korán reggel bevittem a dobokat, elkezdtük összeszerelni, majd kihangosítani, és a délelőtt már el is ment ezzel. Aztán a gitár multieffekttel bajlódtam, amin 100 hangzás közül kellett kiválasztanom kettőt, amit használok.

„Béla”: Nem nagyon volt nekünk időnk ott próbálgatni. Rögzítettük azt a két számot, amit a legjobban tudtunk.

Attila: A Hirosima és a Lépcsők dalokról van szó. Az egyik angol, a másik magyar nyelven volt. Teszem hozzá, rendes stúdió zeneanyag rögzítésére csak Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán, vagy talán még ott sem volt lehetőség. Nekünk nem lett volna pénzünk ezeket kifizetni.

„Béla”: Korábban arra sem volt lehetőségünk, hogy legalább egy próbát felvegyünk. Csak diktafonnal, az meg nagyon rosszul szólt, tehát nekünk ez volt a nagy lehetőség.

Attila: Verebes Ernő is meglátogatott bennünket felvételezés közben. Volt az a rész, amikor a basszusgitárnak meg a cinnek együtt kellett volna mennie, de volt egy kis eltérés közte, és jött Ernő, hogy majd ő megpróbálja kijavítani, de neki sem sikerült. Persze metronóm nem volt, de nem is volt idő ilyenekkel babrálni akkor…

„Béla”: Aztán a kész demót elküldtük a Metal Hammer Hungarica demonstráció rovatába. Ott megjelent róla egy rövid írás.

Attila: Én sok évvel később, amikor már a Hard and Heavy műsort vezettem a zentai rádióban, kapcsolatban voltam Lénárd Lászlóval, aki írt róla, és meg is kérdeztem tőle, emlékszik-e rá, de úgy látszik nem hagyott mély nyomott benne az általa elemzett több ezer demó közül. (Röhögés)

Attila: Valószínűleg ennek a demónak a hatására kaptunk később egy meghívást Budapestre a Petőfi Csarnokba. Ez egy tehetségkutató volt, Rock-kristály díj, de ez 1994-ben történt, és mi már akkor nem igazán csináltuk ezt a zenekart. Igazság szerint elég jól megakadtunk. A demót követően egy újabb szintre kellett volna lépnünk, ehelyett viszont az egész ország visszaesett. Pár hónappal később kitört a hiperinfláció.

Gábor: Mindenki öt márkát keresett havonta, ha időben fel tudta venni… (Mély hallgatás pár másodpercig)

Attila: Katonaság után még egy rövid ideig működtünk Fucked Empty Brains néven, aztán 1994-re megszűntünk ebben a felállásban.

„Béla”: Előtte azért volt még egy csodálatos koncert Bogarason, egy fantasztikus focicsapatnak köszönhetően. (Röhögés)

Attila: Minden haverom a bogarasi Mladostban játszott, és nagy bulik voltak a meccsek után. Amikor a jobb társaság kedvéért távozni akartam a zentai klubból a Mladostba, nem nézték jól szemmel a klub vezetői, és akkor én azt mondtam: Jó! Ha nem igazolhatok át, akkor én visszavonulok. (Röhögés)

„Béla”: Így lett Attilából rockzenész, mert ő visszavonult a futballtól 19 évesen. (Röhögés)

Gábor: Aztán inkább metál koncertet tartott Bogarason ennek a focicsapatnak. Ha már nem játszhatott velük. (Röhögés)

Attila: Nekünk ekkor kellett volna továbblépni, például normális hangszereket venni. De nem tudtunk, mert senkinek sem volt pénze, meg ami volt, az is elértéktelenedett. Sajnos ez eléggé betett nekünk, és akkor jött ez, hogy próbáljunk meg egy kis pénzt keresni zenéléssel.

A KERTEKIEK

„Béla”: Egy időben a Kertek helyi közösségben is próbáltunk. Volt ott egy bácsi, valami gondnokféle, időnként vinni kellett neki pálinkát meg kávét, és akkor próbálhattunk. Körülbelül heti háromszor eljártunk oda.

Attila: Jó sokat jártunk ide próbálni, pénzünk viszont nem volt, ekkor váltottunk nevet. Mi lettünk a Gardens, és két új taggal bővültünk, a Paku fivérekkel, akik ott laktak azon a környéken. Tehát ez valójában egy másik formáció volt.

„Béla”: Ismert dalokat játszottunk, hogy majd akkor biztos sokfelé hívnak bennünket zenélni, és végre jegyet is vesznek az emberek. (Röhögés)

Attila: Úgy emlékszem, ez a zenekar Pakuék ötlete volt. Működött is egy ideig. A tervezett repertoáron minden volt, a Sex Pistolstól a Deep Purple-ön és a Metallicán át egészen az Illésig.

Gábor: Hogy végül mit játszottunk ebből, arra már nem emlékszem. (Röhögés)

Attila: Én is kezdek már olyan lenni, mint Ozzy, nem emlékszek az 1990-es évekre. (Röhögés) Volt pár koncertünk Gardens néven, és azt hiszem, a tévés szereplésünk is ehhez köthető. Az Újvidéki Televízió magyar nyelvű szerkesztőségének volt egy műsora, talán Indulunk elnevezéssel, és ebben szerepeltünk közösen az adai Wheels zenekarral. Azt hiszem, a végén eljátszottuk közösen a Wild Thing dalt, mivel ez volt az egyedüli, aminek én is tudtam a szövegét. (Röhögés)

Gábor: Nekem az első Tisza Menti Rockfest maradt emlékezetes. Annyian voltak a Mojóban, hogy másfél óra kellett, hogy eljussak a színpadig.

Attila: Azt hiszem, annak az volt a története, hogy szabadtérre szervezték, nagyon sokan összejöttek, de aztán eső lett és áthelyezték a klubba. A Mojóban legalább 700 ember nyomorgott, nem fért senki el, a bárpult egy része is bedőlt a tömeg nyomásától, leöntötték a gitárom sörrel…

„Béla”: Tehát szép és emlékezetes este volt. (Röhögés)

Attila: A gondom az volt a Gardens zenekarral, hogy bármennyire is jó móka volt, én ezt a zenét annyira nem szerettem, de Gabi sem. Bélának viszont bejött.

Gábor: Lényegében 1994-re teljesen megszűntünk így hárman együtt zenekarként működni…

„Béla”: Én még egy darabig Pakuékkal maradtam, de akkor már Sealing Wax volt a nevünk, de nagyjából ugyanazt játszottuk, amit Gardens név alatt. Aztán az a társaság is szétment, én pedig maradtam a Mojóban dolgozni. Egyre jobban kezdett vonzani a blueszene, és olyat is akartam játszani. Találkoztam pár emberrel, akik hasonlóan gondolkodtak és létrehoztuk a City Call Jam Bandet, amelynek tagjaival 1995-től zenéltünk. Túlzottan aktívak nem vagyunk már, de soha nem is oszlottunk fel. Amikor mindenkinek van ideje, akkor összehozunk valamit. Tavalyelőtt is jött egy fellépési lehetőség, és zenéltünk egyet Pakson.

Gábor: Én 1994 és 2004 között egyáltalán nem zenéltem. Akkor viszont egy házaspár megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem zenélgetni a fiúkkal, elvégre én tapasztaltabb vagyok. Akkor ezt teljesen kikapcsolódásból csináltam. Aztán később az én fiam is beszállt, ez volt a Feel the Fire, és tartott egészen három évvel ezelőttig. Ugyanakkor volt egy Yu-rock dalokat játszó bandám is a munkahelyi kollégáimmal.

Attila: Amikor Béla elment bluesos irányba, mi Gabival egyre több progresszív metált hallgattunk. Rájöttem, hogy ezek olyan jól csinálják, hogy nekem semmi keresnivalóm a gitárnál, max beszélni tudok róla. (Röhögés) Így jött később a rádiós korszakom. Oda eleve azért hívtak, mert tudták rólam, hogy sok zeném van, tehát van is miről zenét adni. Akkor még a rádiókban lemezről, kazettáról vagy cédéről szóltak a zenék, ennek az online térnek még csak a gondolata sem született meg. Aztán a rádióban az általános feladatok mellett sok évig vezettem a Hard and Heavy műsort csütörtök esténként. Nem is tudom létezett-e más metál műsor magyar nyelven akkoriban Szerbiában… Most pedig visszatértem a focihoz, Topolyán dolgozom a TSC-nél mint sajtófelelős.

„Béla”: Tehát így jutunk el az újjáalakulás kérdéséig. Amikor Attila ismét hátat fordít a focinak, akkor gitárt fog és újra összeáll a F.E.B. (Röhögés)

Attila: Nem rossz ötlet, csak nagyon komoly szponzorokat kellene találni ehhez. Mondjuk, hogy ne kelljen aztán még pár évig dolgoznunk…(Röhögés)

Fo: Magánarchívum (Pócs Attila digitalizálása)

(Vége)

Képgaléria: