A Body Count nevű zenekar nem más, mint az 1980-as évek népszerű rap, diszkó énekese, Ice-T és az őt kísérő muzikális siserehad. A frontember ugyan New Jersey államban született, de később Los Angelesben kötött ki, és ott ismerte meg a banda többi tagját. A Budapest Parkban azonnal rá is tértek a tárgyra, a Body Count's in the House himnusszal léptek színre, miközben a refrént kórusban éneklő tömeg még a jó formában lévő ceremóniamester hangját is túlszárnyalta. Az együttes neve az emberáldozatokra utal, előrevetítve a dalok témáját és energiatartalmát. Rapperekre jellemzően ez a kifejezés is kétértelmű, a zsargonban inkább a meghódított testek számát jelöli, és egy meglett óriáshím szájából hallva nem kétséges, hogy milyen értelemben.

Nyílvessző formájú hangszerén valóban sebesen játszott a kubai ritmusgitáros, Juan „of the Dead” Garcia, mindenhová odaért térben és időben egyaránt, lelkes játékával teljesebbé tette a zenekar hangzását.

Vincent Price sem bújt el a háttérben basszusozni, kiemelkedő futamokat produkált, többek között a Born Deadet remekbe szabott magánszámmal indította be, de addig is a másodgitáros hathatós támogatásával igen harmonikusan gazdagította az ütős által diktált ritmusokat.

„A fajgyűlölet nagy gond a világon” – hangsúlyozta több ízben a fekete énekes. Kijelentését elég nehéz vitatni, s ennek jegyében telt ez egész előadás. Többek között abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy meghallgathattuk a készülőben lévő albumról kikerült új szerzeményt, melyet kedvenc filmsorozatának szentelt: The Purge, vagyis megtisztulás, de ez is csak első hallásra békés fogalom. Az egész lemez címe is olyan könyörtelen, amilyennek elvártuk (Merciless), és az örömtánc is úgy izzott be a nézőtéren a tisztítótűz hatására, ahogyan az alkotók tervezték: az első taktustól kezdve. Később a férfiuralomra meg a feminizmusra is akadt megjegyzése a kissé szabadszájú szövegírónak, amiből egyenesen következett az emberöléssel „vigasztaló” Manslaughter, azután meg a másik új kislemezről, a Psychopath-ról is szinte sugárzott a derűlátás.

A vászon előtt vigyázzállásban vokálozó Sean E Sean sem akárki. A hőskorban két évet töltött a rácsok mögött, mert többek között az Ice-T által beszerzett illegális szereket árulta.

A főműsor végére visszakanyarodtunk az első albumhoz, mégpedig az igencsak megosztó Cop Killer sikerszámhoz. Enyhe kifejezéssel élve, az afroamerikaiak nem kedvelik a rendőröket, na ez ebben a dalban nincs ennyire szépen megfogalmazva, viszont éppen ezért lett népszerű az Egyesült Államok külvárosaiban. Mindezek után a koros mester egészen eredeti befejezést produkált:

– Most „virtual encore”-t játszunk, 66 éves fejjel én már le nem megyek a színpadról, meg vissza sem mászok. A banda többi tagja megteszi ezt helyettem, én maradok a mikrofonnál, ti meg addig tapsoljatok, üvöltözzetek bátran!

Mi mást tehettünk, betartottuk az utasítást, és meg is kaptuk megérdemelt jutalmunkat, szokásosan „vidám” hangulatú darabokat, mint például a This is Why We Ride balladát, amelyet még egy rövid magyarázat is megelőzött, ugyancsak érzékeny húrokat feszegetve:

– Amikor a szívedhez közel álló személy lesz gyilkosság áldozata és a karjaidban leheli ki lelkét, akkor vajon a rendőrséghez fordulsz? Nem, hanem bosszút forralsz!

Tehát megintcsak az előző témánál kötöttünk ki, a befejezés viszont valóban művészi magaslatokon repkedett. Eljátszották ugyanis a Pink Floyd Comfortably Numb-ját rap üzemmódban (igen, rappesre repítve), s aki most azt állítja, hogy ilyen nincs, akkor jöjjön el a legközelebbi bulira. Ernie C gitárszólója úgy elringatott, kényelmesen elzsibbasztott mindenkit, hogy maga David Gilmour is tátott szájjal hallgatta volna végig. Ezt már nem is lehetett felülmúlni, így hát a nagy rapmester búcsút intett, a gitárosok irányából meg néhány pengető repült felénk, ezzel máris véget ért a nem túl hosszú, 80 perces kirohanás. De hát ők is tudják az aranyszabályt: a csúcson kell abbahagyni!

A német Slope öttagú legénysége még naplemente előtt röpke félóra alatt bevezetett bennünket a funk- és a rap-metál rejtelmeibe, miután az egy órányira elhúzódó szünet alatt bőven maradt időnk, hogy együnk, igyunk és barátkozzunk a műfajjal.

Ha már a könyvhét idejére esett a jeles vendégszereplés, akkor olvassunk egy picit a bandavezérről is! Nemrégiben jelent meg Ice-T önéletrajzának magyar fordítása, és a Budapest Park előtti villamosmegállónál találóbb helyen nem is árulhatták volna. Olcsóbban talán igen, így viszont nem kellett sokáig sorban állni az asztalka előtt. Aki mégiscsak rászánta magát, 220 oldalon lapozgatva sok-sok részletet megtudhatott Tracy Marrow (igen, van neki becsületes neve is) múltjáról, nehéz gyerekkorától kezdve a törvényt ellenségként kezelő korszakán keresztül egészen Hollywoodig, s ezeket ismerve már könnyebben felfogjuk a dalszövegeket. Amúgy meg sosem hasonlított egy jégtáblára. Hangzatos becenevét kedvenc sötét bőrű regényírójáról, Iceberg Slimről kapta még a középiskolában, s ezután már Ice-T néven kezdett DJ és rapper karriert, amikor végleg eldöntötte, hogy felhagy a kábítószer-kereskedelemmel, autók feltörésével és katonai pályafutását is befejezte.

Képgaléria: