A nők felé az egyik legnagyobb, leginkább magától értetődő társadalmi elvárás az, hogy szépek legyünk. A férfi elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél (pluszpont, ha tiszta ruhát húz, és megmossa a haját), de nőként olyan dolgokkal kell nap mint nap megküzdenünk, amikre valójában semmi szükségünk nincs.

Miért „kell” például az egész testünket szőrteleníteni? Miért „kell” frissen és üdén csillognunk akkor is, amikor rossz napunk van? Miért „kell”, hogy a bőrünk puha és bársonyos legyen? Miért „kell” megszabadulnunk az összes túlsúlytól – persze anélkül, hogy túlságosan lefogynánk, hiszen az sem tetszik a férfiaknak?

Őszintén: ki a francos nyavalyát érdekel, hogy elég szépnek látnak-e minket a környezetünkben rohangáló férfiak?

Persze az ember lánya szeret tetszeni a pasijának (na meg a kiszemeltjének), de azért lássuk be, hogy egyrészt rajtuk kívül tényleg senki másnak a véleménye nem számít a testünket illetően, másrészt pedig mégiscsak az a legfontosabb, hogy saját magunknak tetsszünk. Ez pedig leginkább önbecsülés kérdése.

Meg hát érdemes belátnunk azt is, hogy a szépségkultusz nem értünk van. Mi más állna mögötte, mint ami annyi minden más, egyébként értelmetlen jelenség mögött is áll: a pénz. A nő, aki szerint csak a sima bőr a szép, megveszi a szőrtelenítő eszközöket. A nő, aki szerint csinosnak kell lennie, megveszi a sok szép, új ruhát. A nő, aki vékony szeretne lenni, hogy jobban elfogadják, fogyókúrás szerekre, edzőteremre, egészséges(nek mondott) ételekre költi a pénzét. Anyagilag nagyon is megéri a nők szépsége körüli felhajtás, legalábbis a szépségipar számára mindenképp.

Az évek során azonban mindezek a külső nyomások belsővé válnak. A legtöbb nő már nem azért szőrteleníti a lábát, mert azt látja a reklámokban, hogy ezt így kell csinálni, hanem egyszerűen azért, mert már ő maga is a szőrtelen női lábat látja szépnek. Nem azért sminkelünk, mert bárki azt mondja, hogy azt muszáj, hanem mert elhittük, hogy csak így lehetünk igazán szépek.

Persze le kell szögezni, hogy nem azzal van a baj, ha jobban tetszel magadnak kihúzott szemmel, mint csupasz arccal, és nem is azzal, ha olyan darabokból igyekszel összeválogatni a ruhatáradat, amelyek jól állnak neked. A baj az, ha mindezt megfelelési kényszerből teszed, vagy ha álcaként bújsz a külsőségek adta szépség mögé, mert valójában csöppet sem szereted a saját testedet.

A szépségkultusz felemelkedésével párhuzamosan valahogy a testszégyenítés is elfogadottá és általánossá vált. Még ma is mindennaposak a másik testét becsmérlő megjegyzések: „Öltözz már fel normálisan!” „Hogy tudtad azt a ronda lányt lesmárolni?!” „A mai lányok mind egyformák, semmi nem látszik belőlük a vakolat alatt!” „Nem kellene lefogynod?” „Olyan szép lehetnél, ha…” Még ha kedvességnek vagy törődésnek is álcázzuk, a testszégyenítés akkor is az marad, ami: a másik határainak durva megsértése, felesleges bántás, ami azt sulykolja a másikba, hogy ő nem elég jó.

Pedig mindannyian elég jók vagyunk. A testpozitív mozgalom éppen ezt a gondolatot igyekszik eljuttatni mindenkihez: nem az határoz meg téged, hogy mennyiben felelsz meg az éppen aktuális szépségideálnak, ahogy az sem, hogy mit gondolnak mások a kinézetedről. Ha kövéren bikinit akarsz húzni, akkor jogod van (jogod lenne) ezt úgy megtenni, hogy közben ne kelljen rosszindulatú megjegyzésektől tartanod.

Az emberek sajnos szeretnek kéretlen rosszindulatú megjegyzéseket osztogatni. De próbáltad már, hogy kéretlen bókokat osztogatsz a nőtársaidnak? Megdicsérheted egy osztálytársad új körmét, egy szembejövő járókelő szandálját vagy a boltos lány frizuráját. Persze csak akkor, ha valóban tetszik, másképp nem leszel hiteles. Nagyon jó érzés mosolyt csalni mások arcára egy röpke pillanat erejéig, de a random bókok ennél valami sokkal fontosabbra is megtanítanak. Előbb-utóbb azt veszed majd észre magadon, hogy akárkivel találkozol, rögtön elkezded benne keresni a szépet, és villámgyorsan meg is találod. Ahogy magadban is.