Játszottam a kezével

Mennyi szépség, mily öröm:

üveges kép selyemkeretbe,

melyre a hajnal van lefestve

vagy piros ablak méla esten

vagy rózsaarc egy gyenge testen.

(Babits Mihály: Játszottam a kezével)

Babits Mihály a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében alkotott olyat, amit ma is bármikor elővehetünk anélkül, hogy közhelyesnek, esetleg lejárt lemeznek éreznénk. Versei ontológiai kérdésekkel foglalkoznak, választ keresnek a teremtő és az ember mivoltára, viszonyára, emellett földhöz ragadtabb témákban is mélyre ássák magukat. Lírájához és életművéhez most a sokak számára ismert kArc Irodalmi Kávéház csontig ható, nagy impresszumú estjén kerülhettek testközelbe az érdeklődők.

Őszintén bevallom, eddig nem sok Babits-művet olvastam. Magam sem tudom, miért, talán nem volt meg a kellő hatás, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy-egy költő belopja magát az ember szívébe. Nos, azt hiszem, élő példával szolgálhatnék ahhoz az elképzeléshez, miszerint az irodalmi alkotás expresszivitása nagyban növelhető előadásának módjával. Ha van valami, ami keretet és stabil támaszt nyújt a szavaknak, akkor azok – jelentésükben és hangalaki szépségükben egyaránt – szinte ragyognak.

Az est folyamán személyes kedvenceim a megzenésített versek voltak. A zene és az irodalom két, egymást nagyon jól kiegészíteni tudó műfaj, főként abban az esetben, ha a megfelelő írott szöveghez megfelelő zenei stílus társul. Megragadja, és messzire dobja a fantáziát ez a párosítás, ő maga mégis itt van, bennünk él, megnyugtat. Megfogja a kezünket, és a legőszintébb, mindenki által jól ismert, mégis nagyon érzékeny, személyes tereken suhan keresztül velünk. Az ehhez hasonló katarzisélmények megélésekor megtestesül előttünk a szerző lelke, egyfajta kapcsolatot vélünk felfedezni a költő és a saját világunk között. Olyasféle vonzalmat érezhetünk, mint a szerelem, amely arról biztosít, nem vagyunk egyedül – olyan, mintha valósággal játszanánk a költészet ujjaival, melyekkel megalkotja önmagát.

Az ilyen intermediális művek tehát nagy súllyal bírnak, képesek kirángatni minket a sáros, egyhangú hétköznapokból, intenzívebben, mint ahogy azt az alkotóelemek önállóan tennék. Értelmezésük egyszerűbb, hangjuk tarkább, tartalmi horizontjuk szélesebb. Biztos vagyok benne, hogy az est Babitsnak is tetszett volna.

Fotók: Roncsák Alexander