Kontaktban Darvasi Lászlóval
Kétezer-tizennyolc november huszonegy. Szerbia. Újvidék. BTK. Kék terem. Darvasi László. Könyvek, jó hangulat, könnyek: pipa.
Villáminterjú Darvasi László íróval.
A történelem milyen szerepet játszhat az irodalomban?
– Tulajdonképpen a közelmúlt is történelem, és ugyanígy a régmúlt is történelem, amikor elkezdesz írni valamiről, az már a múlt, szinte történelem. Ha nem is történelmi, de múlt, mert abban a pillanatban, hogy leírtad, már túl vagy rajta. Ilyen értelemben a jelen az nem megragadható. Számomra a történelem azért nagyon fontos, mert a történelem az ember történetének a legmanipulatívabb képződménye, tehát át lehet írni, át lehet alakítani, újra lehet fogalmazni. Hogy hogyan tekintünk ezerkilencszázötvenhatra, a szerb–magyar viszonyra, az 1848/1849-es forradalomra és szabadságharcra, aminek túl a pátoszon és túl a nemzeti nagyszerűségén számos és számtalan árnyoldala van, amit én (például) a történelmi időkben játszódó regényeimben megpróbáltam bemutatni.
Miért olvassunk kortárs írókat?
– Miért ne? (Nevet) Mondhatnám így is egyszerűen. Az irodalom egy kicsit mindig verseny is, egy versengés, esetleg játék is – hogy ő hogy csinálja meg, hogy én hogy gondolom, hogy a másik hogy látja, hogy a másik hogy képzeli... Az író számára is mindig nagyon érdekes, hogy a barátai milyen produktumokat, milyen alkotásokat hoznak létre. Azért is olvassunk kortárs magyar írókat, mert te, aki olvasó vagy, meg ő, aki kortárs író, ugyanazt látjátok, és ha arról ír, amiben benne éltek, akkor az nagyon érdekes dolog, hogy ő hogy látja, és te hogy látod. Nagyon sokszor az olvasó rájön: Jé, tényleg, ez így történik! (mondja az olvasó a kortárs íróra), vagy Nem, nem így van ez, ez nem ilyen! Nem így működnek a dolgok! – szerintem ez is egy érdekes érzés, a tagadás is érdekes tud lenni, hiszen mozgásban tart, gondolkodtat.
Mit tanácsolna a fiatal, pályakezdő íróknak?
– Nem nagyon szeretek tanácsokat adni, mert végül is mindenki maga dönti el a saját, személyre szabott sorsával, hogy hogyan tud boldogulni, de az biztos, hogy a kitartás, a szorgalom meg az eltökéltség nem hiányozhat (főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy egy nagyregény megírása akár öt, sőt hat évig is eltarthat – ez pont annyi idő, amennyi alatt egy ember sejtjei kicserélődnek). Hiába tehetséges valaki, hogyha nem szánja rá azt az időt az írásra, amit rá kell szánni. Szóval a kitartást ajánlanám, azt tekintem a legfontosabb dolognak.
Saját művei közül az ön számára melyik a legkedvesebb?
– A beszélgetés elején hallottam, hogy körülbelül huszonöt könyvem (kötetem?) van. Tudom, hogy melyik a fő művem, hogy melyik egy nagyon fontos művem, és azt is, hogy melyik a legszemélyesebb. Érzelmileg amihez valószínűleg a legközelebb állok, az a Taligás című regény, amely 2 évvel ezelőtt jelent meg. De mindig azt kell szeretni, amelyik éppen készül.
