Grafikus gondolat

Grafikus gondolat

Óra után maradok, a terem kiürül.

A hígító üvegében lassan

örvénylik valami átlátszó fáradtság.

Mintha már ez is

túl sok mindent oldott volna fel.

A lemez fölé hajolok, és törlöm a festéket.

Szétfut, mint egy rosszul kimondott szó,

beleivódik a fa erezetébe, a pad repedéseibe,

a levegőbe, amit belélegzek.

A kezemet befogja,

ujjaim között szürke árnyék húzódik,

amit nem én teremtettem.

A felület tisztulni látszik,

de a folt csak elvándorol,

sosem nem tűnik el.

Anemoia

Szemcséssé vállt szaruhártyám

Forróbb a szoba

Vibrál a délibáboktól

Sosem volt szálon futnak át szemeim

Érzem múltam édes illatát

Most minden nyugodt

Egy kocsi sem dudál

Beszívom a lepergett homokot

Hátha az óra visszafele kattog

Én is vibrálok az esővel

Az ablakban állok

A reggeli zápor letisztít

Az ablakom zárva sosem volt

Szememre ült a sosem volt por

Tészta

Liszt száll a levegőben,

mint kimondatlan szavak pora,

ujjaim között csúszik az idő,

és valaki nevetve mondja:

„az más tészta.”

Gyúrom a masszát,

mint kéretlen emléket,

ragad, ellenáll,

néha túl kemény,

néha szétesik.

Talán mi is így vagyunk:

felvizeznek,

mást szárazra gyúrnak,

könnyen formálódunk,

más makacsul tartja alakját.

A sodrófa alatt

egyformává simul minden,

vékonyra nyújtva,

kifacsart büszkeséggel,

a repedések is kisimulnak.

De a forrongó vízben

már ki-ki magáért puhul.

Ott állok a gőzben,

Én is puhulok.

Üresedés

Szívemből facsarj

koktélt, üvegszilánkkal

töltsd meg, s hörpintsd

fel! Az égés, mit

érzel, a fájdalom, mi

torkomban zsibbad.

Minden szó bennem

csendben roppan, mint szilánk,

karcol s hasít.

Nem maradhat más,

csak a keserű leve

ujjaim között.