Néhány gondolat a szabadságról

A macedón herceg, Nagy Sándor uralma az egész korabeli, ismert világot áthatotta. Mielőtt betöltötte harmincadik életévét, felülkerekedett Perzsián, meghódította Ázsiát, Afrikát és Európát. A verhetetlen uralkodó rátalált egy gondtalan öregemberre, aki sütkérezett a napon, nem törődve sem felelősséggel, sem teendőkkel. A módszeres semmittevő az öreg Diogenész volt, a cinikus filozófus. Egyesek úgy emlegették, mint „Diogenész, a kutya”, mivel nem érzett szégyent amiatt, ha el kellett végeznie alapvető ürítési szükségleteit nyilvános helyeken. Amikor Nagy Sándor felajánlott az öregnek bármit ezen a megtestesült világon, Diogenész megkérdezte őt: „Képes lennél-e ideadni a Nap fényét?” Érdekes kérés, mivel sem Nagy Sándor, sem bármilyen emberfeletti lény nem képes odaadni a Nap ragyogását. Amikor a „kutya” megkapta a kérdésére várt válaszát, csak felkacagott, és utasította az ifjú királyt: „Akkor mozdulj el az utamból, mivel árnyékot vetsz a Napomra.” A ritkán zavarba ejtett macedón herceg elhagyta a helyszínt a filozófus arrogáns kérésére.

Ez a pillanat tökéletesen reprezentálja Diogenész igazi szabadságát. Mivel a hatalom és gazdagság eltörpül az olyan ember mellett, aki teljesen szabad e vágyaktól vagy félelemtől. Az öreg cinikusnak megvolt a saját elnevezése: „kozmopolita”. Ez azt jelentette, világpolgár, ami lényegében szimbolizálta Diogenész elutasítását minden nemzeti vagy társadalmi kötődés felé, ezzel megtörve egy láncot a szabadságán. Mélyebben belegondolva ezek a nemzeti és társadalmi láncok, amiket az emberiség elhelyezett magán a saját születésnapján, egy akadályt képeznek a személyes szabadság felé vezető úton. Immár szembesülünk azzal, hogy nemcsak saját magunkat tudjuk megkötni, hanem be vagyunk programozva egy olyan rendszerbe, amely már első lélegzetünk előtt limitál minket.

Emberként mindannyiunkat vezetnek, akárcsak egy marhacsordát. A legrosszabb az egészben, hogy a nevelő erejű kultúránk, a „cancel culture” minden embert beletipor a földbe, aki próbál kitörni ebből a kényes ciklusból. Eme elfertőződött kultúra a mai világunkban így tevékenykedik: amennyiben valaki kimond vagy tesz valami „rosszat” (ami valójában erkölcsileg nem rossz, inkább más gondolkodásmódot tükröz), tehát lényegében deviáns, és mivel a tett nem illik a csorda által elfogadott normába, a csordának cselekednie kell. Mi történik? A csorda azonnal támad. Miért? Mert ez a csoport így érzi önmagát erkölcsösebbnek. Ezt Friedrich Nietzsche tökéletesen megjósolta az „utolsó ember” koncepciójával. Ami az emberiség végállapotát jelképezi. Ez az utolsó ember teljesen feladta a nagyságot, a kockázatot, az előretörést, a küzdelmet és a teremtést. Ezek helyett csak a kényelmességet és biztonságot tartja érdemesnek, és ezeket maximalizálja. Az utolsó ember emiatt megbünteti a különcöket, mivel megsértették az általa kialakított biztonságos teret. Ebben a zónában, amiben a boldogságuk létrejön, az nem boldogság, hanem az élet megtagadása. A megtagadó kultúránk nem nyíltan bántalmaz, hanem egy úgymond puha hatalmat alkalmaz, hogy társadalmilag elnyomjon egy egyedet. Ez olyan formában jelenik meg, mint reputációrombolás, bojkott, deplatformolás vagy megszégyenítés. Nietzsche szerint ez nem önalkotó hatalom, mint az önfejlesztés, alkotás, hanem pusztító. A csorda együttesen leszorítja az egyént, amivel ilyen önkitalált hatalmat gyakorolnak felette. A legdurvább része ennek a folyamatnak, hogy a csorda nem vitát folytat, hanem egyenesen és nyilvánosan kivégez. Tipikus példa minderre a „szóra sem érdemes” szólás. Ez maga az emberek gondolkodásának a halálát jelzi.

Mivel most már tisztában vagyunk azzal, hogyan tartsuk egymást szolgaként, nézzük meg, mekkora kontrollja van az uralmon lévő embereknek a világunkon. A hatalmat nem arra használják, hogy előre vigye az emberiséget, hanem beüt a dekadencia és az önzőség, amivel arra törekszik, hogy a hatalomtartást gyakorolja. Mindannyian ismerjük a nukleáris energiát és a hatalmas lehetőséget, amellyel el tudna bennünket kalauzolni a jövőbe. Az összemérhető energiaarány a nukleáris energia és bármelyik más energiatermelő között hihetetlen. Bármelyik energiatermelő módot vesszük, a nukleáris energia több ezerszeresen arat. Viszont az egyik legfontosabb faktor az, hogy a nukleáris energia fejlődése egy nélkülözhetetlen tényező a klímaátmenetben. Lassulni fog a felmelegedés, a levegőminőség idővel meg is javulhat, ezek pedig olyan dolgok, amik mindenkinek a javára válhatnának a földünkön. Bármilyen szempontból nézzük, a nukleáris energia tisztább, megbízhatóbb és hatékonyabb. Történelmi múltját tekintve a fosszilis energiapiac egy stabil, nagy hatalmú biznisz. A szén-, az olaj- és a gázipart a nukleáris energia kíméletlenül letarolná. Ezért az úgynevezett „fosszilisek” a hatalmukkal blokkolják a nukleáris energia fejlődését. Folyamatosan megakadályozták az adóberuházásokat, finanszírozták az atomerőművek építése ellen szervezett kampányokat, és bizonyára politikusokat is megvettek korrupció útján. A dekadens uralmon levő osztály belülről rohasztja el a civilizációnkat. Nietzsche diagnózisa: „A hatalmon lévők degenerációja”. Ez pontosan most van folyamatban. Számomra sokkoló, mennyire megjósolta a mai helyzetünket. De épp annyira sokkoló, mint a pénzmennyiség ténye, amit az Egyesült Államok költ háborús kiadásokra évente. Nyolcszázmilliárd dollár. A mindenki által ismert NASA ennek a pénznek töredékét sem kapja. Szomorú, ahogy a világunk többet költ arra, hogy elpusztítsa önmagát, mint arra, hogy fejlessze.

Az elmúlt hónapokban sokat gondolkodtam ezen, az emberiség jelenlegi állapotában van akárki, aki képes lenne az igazi szabadságra? Az első törvény, ami eszembe jut erről, hogy nem kötődhetünk semmilyen külső értékhez. Viszont a mai társadalomban, ahol a vagyon, státusz és a társadalmi normák követelik a figyelmet, lehetséges-e egyáltalán ezekről lemondani, és nélkülük élni? Vajon az említett értékektől egyetlen módon tudunk szabadulni, mégpedig egy igazi anarchista társadalom által? Vagy meg kell elégednünk az olcsó negatív szabadsággal... Az „azt teszek, amit akarok” gondolkodásmód biztosan egy lépés a megoldás felé, de alulmarad a határai miatt. Tegyük fel, hogy egy drogfüggő külső beavatkozás nélkül választja a drogot. Vajon ő szabad döntést hozott, vagy csupán a drog szolgája? A külső befolyásokat kizárni fontos, de a belső akadályokat sem szabad elfelejteni. Egy másik megközelítés szerint ha már magunknak olyan rettentően nehéz igazi szabadságot szerezni, akkor ezt antinatalizmussal garantáljuk a jövő generációjának. A születésellenesség rossz dolognak tűnhet a felszínen, de ha átgondoljuk, egészen érdekes nézőpontnak tűnik. Mizantrópikusnak és önzőnek tűnhet, de látok benne lehetőségeket. Az antinatalizmus azt mondja el nekünk, hogy jobb lenne, ha nem érkeznének már többen ebbe a világba, mert a létezés mindig ártalom. Ez a hit elhoz egy biztos szabadságot, viszont ez a szabadság monoton és egysíkú. A szabadság a szenvedéstől csak metaforikus, és hiányzik belőle a logika: mégis hogy lehet valaki szabad, ha ő nincs is. Illetve ha felszabadítanánk utódainkat a rossztól, akkor valójában a jóra sem adnánk nekik esélyt. Véleményem szerint ez egy könnyen visszautasítható nézőpont, de vannak olyan fikcionális szituációk, amikor az antinatalizmus megoldást nyújthat. A kedvencem Zeke Yeager eutanáziája, amelynél az a probléma, hogy a népe, az eldiaiak állandó elnyomás alatt vannak, ami véget nem érő háborúhoz vezet. Zeke megoldása az antinatalizmus. Úgy gondolja, hogy ha az eldiai gyermekek élete megkeserített a születésük pillanatától, akkor mi értelme van vajon annak, hogy megszületnek? Viszont testvére, Eren megoldása a fajirtás. Ő a szabadságot helyezi minden elé, és nem hajlandó feladni a népe jövőjét. Az egyik testvér úgy gondolja, a saját népe feláldozásával képes feloldozni a világot egy örökké tartó konfliktustól, miközben a fajtáját megmenti a szenvedéstől. A másik a véres utat választja, úgy gondolja, az önfeláldozás nem egy megoldás, és csak az ellenfél leigázásával tudja felszabadítani népét az állandó elnyomás alól. Két külön nézőpont, és egyik sem szép, viszont az adott szituációra ez a két lehetőség áll fenn.

Arra törekedtem, hogy sok módot és véleményt felsorakoztassak az igazi szabadság elérési lehetőségéhez, véleményem szerint azonban a szabadság valójában beláthatatlanul végtelen. Brutálisan nézve nincs valódi szabadon élő lény, mivel mindannyian szolgák vagyunk: egyesek számára ez a pénz vagy addikció, másoknak az elszabadult vágyak vagy a sajátos késztetések. Van olyan szolga is, aki azt hiszi, hogy úgy rántja le magáról a láncokat, ha egy sajátos szolgát szerez magának. Nem összetöri a rendszert, hanem megmássza a hierarchiát. Milyen nevetséges! Az igazság az, hogy minden lépés, minden lélegzet, minden tekintet a rabságunk bizonyítéka. És az igazi szabadság nem egy nehéz cél, amit kevesen érnek el, hanem lehetetlen. Gyakran halljuk a metaforát, miszerint mi egy ketrecben vagyunk, amiből kitörhetünk a szabadság céljából. Viszont az ötlet a ketrec elhelyezésénél már elbukik, nincs körülöttünk semmi, mi magunk vagyunk a ketrec. Nincs kiút, menekülhetünk bárhová, ott leszünk a ketrecünkkel együtt. Ezért csak komfortossá tesszük magunknak. Minimalizálódunk, spiritualizálunk, lázadunk, szeretünk, gyűlölünk, posztolunk arról, hogy rabszolgák vagyunk. Mind-mind csak újabb módjai annak, hogy elviselhetőbbé tegyük a saját börtönünket. Az igazság; nem akarunk szabadok lenni. Csak egy kényelmesebb ketrecet akarunk.